Ma ezt a kommentet kaptam egy korábbi, "A rózsaszín köd" c. blogbejegyzésemre. Mivel véletlenül kimoderáltam - ami ellen egyébként mindíg is tiltakoztam, hogy a bloggerek megteszik-, így most itt visszatéve a bejegyzést néhány szót hozzáfűznék:
A komment:
"Kedves" Matronaza,
véleményem szerint valami olyasmiről beszélsz,amiről fogalmad sincs ill. sose volt benne részed.Nyilván te is egy olyan középkorú vagy klimaxos korába érkezett hölgy vagy aki nem elégedett az életével, szereti mások boldogságán köszörülni a nyelvét és szeretné ha az utódainak jó élete lenne de ez valamiért nem kivitelezhető. Az irásodból süt az irigység. Kérdezem én: Te nem adtál meg mindent a gyerekeidnek? Akkor talán a magad házatáján kellene körülnézned elvégre az ember azért dolgozik éjt nappalá téve ( bár valószínűleg Te egy otthonülő eltartott vagy ha van időd ilyen blogokat írni), hogy lehetőségei szerint a legjobbat adja gyerekeinek. Sajnálom a gyermekedet és téged is csak szánni tudlak. ui: sajnálom, hogy ilyen későn találtam a bejegyzésed de ezt nem lehet szó nélkül hagyni mert felháborító.További kellemes otthon ülést és mások boldogságán való csámcsogást.
A válaszom: Kedves Valaki! Sajnálom, hogy csak most olvastad a bejegyzét. Azt azonban méginkább sajnálom, hogy ismeretlenül nekiállsz vagdalkozni. Ha ismersz engem, akkor vállald fel a véleményedet szemtől szembe, ha meg nem, akkor ne tény olyan megjegyzéseket, amik nem fedik a valóságot.
Az egyik valaki, akiről én irok, egy olyan fiatal, akiben én nagyon csalódtam. Komoly, jó érzésű, inteligens embernek hittem,és bátorítottam sok éven át. Aztán történt köztünk egy levélváltás, ami kicsapta a biztosítékot, mert másként vélekedtem a gyerekvállalásról, a pályakezdésről, az élet dolgairól. Máig sem értem, mi ebben a tragikus. Munka mellett nem lehet gyerkeket nevelni? Csak az anyaság az egyetlen önmegvalósítási forma? A baj abban van hogy az emberek azonnal hárítanak, megsértődnek, és olyan dolgokkal jönnek elő, amik nem igazak.Szembe kellene nézni olyan dolgokkal, hogy mások véleményét nem kell követni, de érdemes elgondolkodni, ha azok esetleg telibe találnak. Nem hiszem, hogy az a megoldás hogy nem tisztázzuk a dolgokat, szó nélkül felrugonk több éves barátságokat,és megszakítunk minden kapcsolatot. Ez álszent dolog, és a magam részéről nem tartom őszinte barátságnak. Az ilyen barátságért nem kár. Mások boldogságát soha nem vontam kétségbe, leginkább nem csámcsogok rajta, mint azt te az irásból felfedezni véled. Az irigységre pedig semmi okom, mert hála ég olyan gyerekem van, akire maximálisan büszke lehetek, és aki rendelkezik még olyan képességekkel, mint mások eltérő véleményének tolerálása, és nem szorul az én anyagi támogatásomra sem. Igen igyekeztem neki mindent megadni, de nem olyan módon, hogy az élet a szülők jóvoltából mannaként hulljon az ölébe, és főleg nem úgy, hogy -ha lenne, de nekem nincs- a másik gyerekemet meg totálisan kiírom az életemből. A boldogság nem azon múlik, hogy fennhangon telekiabálom vele a világot, hogy mennyit teszek a gyerekemért és mennyire boldog a családom. Ez a másik valakinek a sajátossága, akiről irok. A boldogság nem attól függ, hogy az embernek mennyi pénze van!
Blogot pedig nem azért ír az ember, mert "irigy" , "otthonülő" és " semmirekellő eltartott", ill. az "életével elégedetlen klimaxos". Kérlek válogasd meg a szavaidat, ha máskor kommentezel!
