Van a Viasat 3-on egy műsor, amelyikben egy dada kerül egy családhoz, hogy a valahogyan egyenesbe hozza a –rendszerint-totális - kátyúba került családi életét. Ha jól emlékszem a műsor címe az, hogy: Segítség gyerekeim vannak! A dadus szolgálatnak írhat bárki, a nagymama, a szomszéd, az egyik testvér, stb. szóval bárki. A dadusok tízen huszonéves éves szakmai múlttal rendelkező nevelők, akik közül egy kimegy a családhoz, és 5 napig velük lakik, velük él. Az első napokban amolyan láthatatlan személyként van ott, mindenki úgy él, teszi a dolgát, ahogy addig, ő meg csak megfigyel. Aztán elbeszélget a családtagokkal, felvázol egy tervet a megváltozásra, és kőkeményen - 5 nap alatt! - megköveteli annak betartását. Először mindenki tiltakozik, tudálékos, épp a lényeget nem értő egyénként kezeli a dadust. Milliószor elhangzik a műsorban, hogy:” Ne szólj bele az életembe!” valamint „ Az én nevelési módszerem jó, csak a páromé nem.”. Aztán a dadus szembesíti őket nevelésük eddigi eredményével, ami rendszerint több kezelhetetlen, hisztis, ordítozó gyerek. Ezek a családok amolyan hagyományos amerikai családok több gyerekkel, a gyereknevelést főfoglalkozásban űző, otthon maradt anyukával, és egy családfenntartó férjjel, aki azt a kevés időt, amit otthon tölt, szeretné engedékeny „Jó fej„ apukaként eltölteni. A műsor természetesen erősen sarkítja a különböző vad helyzeteket, érzékeltetve velünk nézőkkel a probléma gyökerét és annak elborzasztó eredményét. Ez számomra érthető, végül is TV műsorról van szó.
Tegnapig én azonban azt hittem, hogy
1/ Ilyen családok csak Amerikában, és ezek a szituk is csak egy Tv műsorban léteznek
2/ Ennyire szétesett, a gyereknevelés totális csődjét előadó emberek pedig igazából nincsenek is.
Aztán tegnap a kutyasétáltatásból hazafelé jövet, a mellettünk lévő modern lakótelep szélében, egy parkoló autóra lettem figyelmes. Egy 3 tagú család készülődött útnak indulni. Apuka szépen kiállt az autóval, és sürgette anyukát, hogy ugyan ülnének-e már be a gyerekkel a kocsiba. Anyuka a ház oldalában guggolt, és a síró gyerekhez beszélt, simogatva annak buksiját. Már messziről ki lehetett venni, hogy a gyerek valami ellen nagyon tiltakozik, ő meg nyugtatgatja és megpróbál megmagyarázni neki valamit. Közeledtünk, a sírás meg egyre erősödött, elég nagy tempóval átváltott egy komoly hisztibe. A gyerek- aki amúgy nem lehetett több 3 évesnél – csak azt hajtogatta, hogy: „nem szállok be a kocsiba, nem, nem és nem!” Anyuka meg azt, hogy: „De értsd meg, nem tudunk mással menni. Be kell ülni!”
Ahányszor ez a szó – beülni – elhangzott, a gyerek visítása csak még drasztikusabbá vált. Olyan hangot adott ki folyamatosan, amire nem lehet megfelelő szót találni. Artikulátlan? Nem jó! Fülsiketítő? Nem jó. Elviselhetetlenül sértette az ember fülét a hangja, és mellé jött a toporzékolás.
Anyuka egy idő után megelégelte a helyzetet, felkapta a karjába a gyerkőcöt és odament vele a kocsi hátsó ajtajához. Ekkor valami szuperszonikus hangerőre kapcsolt a gyerek, változatlanul a megszokott szöveget ordibálva, miközben már ütötte-vágta az anyja fejét, vállát, ahol érte őt. Anyukának végül sikerült betuszkolni a gyereket a babaülésbe, de mivel addigra a gyerek szinte élő halott volt, magán kívül visítozott, rúgkapált, így nem akaródzott neki az ülésben hagynia a csemetét, hanem hosszas nyugtatgatásba kezdett.
Anyuka egy idő után megelégelte a helyzetet, felkapta a karjába a gyerkőcöt és odament vele a kocsi hátsó ajtajához. Ekkor valami szuperszonikus hangerőre kapcsolt a gyerek, változatlanul a megszokott szöveget ordibálva, miközben már ütötte-vágta az anyja fejét, vállát, ahol érte őt. Anyukának végül sikerült betuszkolni a gyereket a babaülésbe, de mivel addigra a gyerek szinte élő halott volt, magán kívül visítozott, rúgkapált, így nem akaródzott neki az ülésben hagynia a csemetét, hanem hosszas nyugtatgatásba kezdett.
Időközben én tisztes távolságra jutva tőlük egyszerűen a látványtól gyökeret eresztettem és csak álltam valami ”Nem hiszem el! Ilyen nincs” arckifejezést felvéve. Jó idő lévén, elég sok nagymama, kismama sétálgatott babakocsival arrafelé, akik elhaladva a kocsi mellett lassítottak, majd felfogva a jelenetet, elég élénk fejcsóválással felgyorsították a lépteket és elsiettek a tetthelyről.
Anyuka – nem fogom megtudni már, hogy szégyenében, vagy a helyzetet megelégelve – egyszer csak döntött. Kivette az üvöltő kölköt a kocsiból. És láss csodát. Apuka, aki eddig semmit nem csinálva ült a kocsiban a volán mellett és várt szótlanul, kipattant onnan, és hátrament kis családjához. Nem hallottam a beszélgetésüket, de a helyzet mindent megmagyarázott. Apuka ugyanis kikapta a gyereket anyuka kezéből, és eléggé radikális mozdulatok kíséretében visszatuszkolta őt a hátsó ülésbe. A sivalkodás ismét óriási lett, birkóztak egymással rendesen perceken keresztül. Anyuka meg állt a kocsi mellett és egyszerre halálos nyugalommal, mint akinek semmi köze az egészhez nézte kettejüket.
Aztán az egész jelenet hirtelen véget ért. Csend, óriási csend lett. Összerezzenve álltam és nem hittem a szememnek (Mondjuk ebben semmi meglepő, mert már eddig is erősen küzdöttem. Olyan csípjenek meg, hogy felébredjek állapot volt ez.) A csend ugyanis azért állt be, mert apuka is megelégelte e dolgot, és mint aki jól végezte a dolgát kivette a gyereket a kocsiból és visszanyomta anyuka karjaiba. Anyuka meg, szintén mint aki a helyzet magaslatán áll, elkezdte tündéri kisgyerekét simogatni, puszilgatni. A gyerek meg VIGYORGOTT, arcán a tipikus GYŐZTEM! UGYE MEGMONDTAM! arckifejezéssel.
Itt úgy döntöttem, hogy mielőtt sokkot kapok, otthagyom a kedves kis családot.
Hát ez az élmény egyszerűen nem megy ki a fejemből. Ilyen kis gyerek, hogy tud két- amúgy értelmes, kedves felnőttnek látszó- embert ennyire terrorizálni, megalázni? Ezek a szülők vajon mit gondolnak a gyereknevelésről? Ha már most minden a gyerek körül forog, méghozzá oly módon, ahogy azt a gyerek akarja, akkor mi lesz később? Kismillió dolgot szeretnék kérdezni tőlük, ha megtehetném. Magam is felneveltem egy gyereket, voltak természetesen nekünk is – gyerek szülő viszonyban – nehéz gondjaink, és azt hiszem a hisztit is minden szülő kitapasztalja egyszer csak. De azt, hogy egy hiszti ilyen szintig jusson, majd a szülő ennyire ne tudjon vele mit kezdeni, és utána olyan magatartást kövessen, hogy még a végén dicsér, épp csak bocsánatot nem kér a gyerekétől…….na ez sok. Ezt nem tapasztaltam még életemben soha.
Én a következetes nevelésben hiszek, és a hangsúly mindkét szón egyformán van. Ha lenne ilyen dada szolgálat itthon is, hát tegnap biztos felhívom őket, hogy ez a gyerek ne ilyen gyerek legyen.
