Ez már a harmadik évad, amikor részt veszünk ezen a koncerten, és még soha nem okozott csalódást. Mit csalódást! Egyenesen fantasztikusan jó mindig a műsor. Az idei egészen különleges volt. Ahogy bementünk feltűnt, hogy a színpad egész más, mint eddig. A zenekar ketté lett választva, azaz úgy kell elképzelni, hogy a színpad bal oldalán egy kisebb kamarazenekarnak volt előkészítve a hely, előtte az énekesnek meg a karmesternek való dobogó odakészítve. Középen állt egy harmónium, majd a színpad jobb oldala a baloldal tükörképe volt. Vagyis mintha két zenekarnak való hely lett volna előkészítve. Aztán bejöttek a zenészek és Fischer Iván elkezdte a különös bevezetőjét. Elmondta, hogy:
„ A XVIII. Században Olaszországban két nagy zenei tábor volt.
A Piccinni kedvelők meg a Gluck zenéjéért rajongók. A két tábor olyan szinten utálta a másikat, hogy a Piccinnisták kivonultak a zeneteremből ha Gluck darabot adtak elő és fordítva. Ócsárolták a másik zenei irányzatot, nem beszéltek egymással.
Akkor most eljátszunk önöknek két darabot, mindkét zeneszerzőtől egyet- egyet. Az Önöktől balra eső zenekar Niccolo Piccinni: La ceccina operájából ad elő egy áriát, az Önöktől jobbra eső zenekar pedig Cristoph Willibald Gluck: Titus kegyelme operájából egy áriát szólaltat meg. Mindkét áriát Wierdl Eszter énekli „
Egy ilyen felvezető után a közönség minimum kíváncsi és vidám lett. Ez a „utálom a másikat”, kivonulok, ha megszólal, ócsárolom amit csinál” egész maivá tette a XVIII századi embereket, és gondolkodás módjukat. Mindjárt mindenki tudta, mire is kell figyelnie, milyen különbségeket kell kihallania a zenéből. Csak annyi aprócska különbség van a mai meg az akkori világ között, hogy mindezt gyűlöllek- utállak műsort ma politikusaink adják elő a parlamentben.
A két zeneszám mondhatom olyan egyforma hangzásvilágú volt a mai fülnek, hogy az csak na. Még temperamentum béli különbség sem nagyon volt. Akár egy opera két felvonása, vagy két áriája is lehetett volna. A felvezető alapján minimum Wagner és Verdi különbségre számítottam. Nagyon jól érzékeltették is ezt a hasonlóságot a zenészek is mert a két zeneszerző darabja között nem volt szünet. Az első mű a harmóniummal hangjaival fejeződött be, helyesebben amíg a harmónium játszott az énekesnő meg a karmester szépen felvette a kottáját, átment a másik pulpitus elé, és folytatódott a következő zenedarabbal az előadás.
Harmadik számként egy Haydn darab következett.
Itt is érdekes a felvezetés. Haydn ugyanakkor, amikor ezek ott Olasz honban szétveszekedték az eszüket a zenei stílus felett, az eszterházi kastélyban komponált, és mit sem tudott erről a zenei konfliktusról. Akkoriban született a C dúr gordonkaversenye, amit a kastély zenekarának ill gordonkásásnak írt. Most egy angol születésű, amúgy orosz származású gordonkaművész Steven Isserlis adta elő a Fesztivál zenekarral együtt. Ezt a gordonkást még soha nem hallottam játszani (hmmm…ami persze nem az Ő hibája). Érdekes jelenség volt. Vékony, ember nagy, göndör, őszes hajkoronával a fején. Ahogy elkezdett játszani, olyan mozdulatokat tett a fejével, a testével, mintha egy zenei paródiát látna az ember. Rángatta a fejét, vagy épp átszellemülten megemelte, majd hirtelen lehajtotta, széles karmozdulatokkal emelte fel a vonóját, és hasonló, egyéb teátrális elemek tarkították a játékát, ami viszont egyszerűen fantasztikus volt.
Játékát egyik kritikusa találóan így jellemezte: „Isserlis csellóhangja mentes minden tolakodó, erőszakos hangütéstől. Leheletfinom vibrátója, bársonyos, puha játéka intenzív kifejezőerővel társul.”
A darab is remek, de ahogy ez a zenész előadta, az leírhatatlan. A végén óriási tapsvihar tört ki, vagy 4-5ször visszatapsoltuk őt. Jó humorú fickó lehet amúgy, mert amikor vissza - visszajött a színpadra, mindig tett valami vicceset a közönség felé: pl meghajtotta előttünk a gordonkát is, mintha az is élne (végül is igaza volt, nagyon is élt a hangszer a kezei alatt) és az is hálálkodna a tapsért. Ráadásként még előadott valamit ( nem tudom a címét) úgy a gordonkán, ahogy én még életemben soha nem hallottam ezt a hangszert megszólaltatni. Letette maga mellé a vonóját és pengetni kezdte a hangszert. De nem olyan hang jött ki, mint mikor egy gitárt pengetnek, hanem olyan mintha a pengetést valamiféle dobolással és a vonó huzogatásával keverve hallaná az ember. Nagyon érdekes volt. Zseniális művész!
A szünet után jött az igazi nagy meglepetés. A színpad a NAGY zenekarnak volt átrendezve. A NAGY most a lehető legnagyobbat jelenti. Az üstdobtól a triambulumig minden hangszer jelen volt (bocs, zongora nem volt).
NA és a felvezető:
„ 100 évvel később, hogy a piccinnisták és a gluckisták vitatkoztak, Németországban az volt a nagy zenei kérdés, hogy: Wagner vagy Brahms, Brahms vagy Wagner? Melyikük a modern, a haladó? Milyen irányban kell elmennie a zenének: a lágy, pátoszos, érzelmes Brahms darabokban érzékelhető muzsika, vagy az túlfűtött érzelmeket meglehetősen harsányan kifejező Wagner zenei világa felé? Az egyik tábor nem hallgatta meg a másik zeneműveit, és fordítva. Brahmst maradinak, túl ódivatúnak tartották, míg a brahmsisták Wagnert hallgathatatlan zene csinnadrattának vélték. A következő zenedarabok után kíváncsian várom, Önök el tudják-e ma dönteni ezt a vitát. Hogy mennek ma haza? Ki a jobb?”
Biztos hogy nem szó szerint idézem Fischer Ivánt, de a lényeg benne van az idézetben. Zseniális előkészítése volt ez megint annak, hogy mire is számítsunk. Igaz, ezt a két zeneszerzőt még ma is ritkán választaná egymás után a zenei közönség. Még ma is megvan hogy Wagner keveseké, az „értőké” Verdi, Puccini, Brahms a dallamosabb, melódikusabb zenét kedvelőké.
Miket hallottunk? Ime:
Wagner: Lohengrin - 1 felvonás előjátéka
Brahms: F dúr szinfónia 3. tétele
Wagner: Walkürök lovaglása
Brahms:D dúr színfónia 3. tétele
Wagner:Parsifal-Nagypénteki varázs(3.felvonás 2.jelenet)
Brahms:E-mol szimfonia 4.tétele
Zseniális művek még zseniálisabb azonban az ötlet, hogy ezeket így egymás után hallgassa meg az ember. Köszönet a fesztivál zenekarnak és Ficsher Iván karnagyúrnak!
Nekem gyerekkorom kedvenc TV műsora jutott az eszembe. Amikor a köz TV még olyat sugárzott, hogy Bernstein mesélt a muzsikáról, és zseniálisabbnál zseniálisabb művek szólaltak meg az ő ismeretterjesztő sorozatában.
Az utolsó két zenemű a két mester öregkori műve. Brahms utolsó színfoniájáról Fischer Iván is azt mondta, hogy Brahms megtalálta a SAJÁT hangját, a zsenialitás, a gigászi teljesítmény belőle is kijött.
Azt hiszem a férjem fogalmazta meg jól, mért jók a Titok koncertek: „ Itt nem mi választunk, nem mi mondjuk meg mit kérünk. Azt hallgatjuk, amit elénk tesznek.”
Hát ismét elénk tették! Mesésen, csodálatosan előadva, elgondolkodtató módon tálalva! Hány és hány tehetség és mennyi gyakorlás van egy ilyen előadás létrejöttében. Bárcsak az élet más területein is érezhetné az ember ezt! Ellaposodott, felborult értékrendű, celebekkel teli világunkban sajnos ma nem ez a jellemző teljesítmény.
Vajon hányan voltak ott tegnap este akiket a zene összehozott, a mindennapok meg szétválasztanak?
Nekem igazán öröm volt egy ilyen kiemelkedő színvonalú zenei estét végighallgatni!
