A karácsonyi ünnepek alatt volt alkalmam a haza látogató lányommal és vejemmel hosszasabb beszélgetést folytatni a világ – ma nem is olyan könnyen kiismerhető – dolgairól. Mindkettejük gondolkodás módját jól ismerem, mindketten a világra nagyon nyitott emberek. Nem az a „majd lesz valahogy típus” egyik sem. Amit megtanultak, amit elértek, azt féltve őrzik és fejlesztik. Világlátott emberek lévén imádok velük beszélgetni, mert a jövőről, a munkáról, a családról alkotott felfogásuk nagyon érdekel, és közel áll az én gondolkodásomhoz is. Mondhatom más, mint sok mai fiatalé, de ezzel ők maguk is tisztában vannak.
Spanyolországban ma nem könnyű az élet a 20 %-os munkanélküliségükkel, ami a 35 év alatti korosztályban 30-40 %-ra is felugrik, attól függ hol él az illető fiatal. A kormány tüzet olt, nagy kilábalási tervek nem igazán látszanak. (Van a két ország között hasonlóság, igen.) A rengeteg bevándorló is feladja a leckét nekik. Kétévi munkaviszony után mindenkinek jár a munkanélküli segély, amiből elég tisztességesen meg lehet élni. Sokan épp ezért nem törik magukat, hogy tegyenek bármit is a helyzetük javítására. Ha meg lehet élni belőle, vagy egy keresetből is lehet családot alapítani, akkor, nosza rajta, tegyük azt. Szülni sok gyereket, mert eltart a férjuram, nem baj, ha közben a tudásom elértéktelenedik. A mai munkaerő piacra visszakerülni, vagy mondjuk 30 felett több gyerekkel a hátuk mögött bekerülni szinte lehetetlen. De ott nincs is 3 éves GYES. Max 3 hónap, aztán mennek vissza a kismamák dolgozni.
Lányomék is panaszkodtak számos barátjuk gondolkodásmódjára, miszerint nyelveket beszélő, tanult emberek lévén sem tesznek semmit a változtatásra. Sokan vannak, akik minden percben várják az elbocsátást, de ennek ellenére maradnak, várnak és bíznak a munkanélküli segélyben, meg a válság végében. Szóba kerültek az itthoni viszonyok is. Megdöbbenés kísérte a magánnyugdíj „államosítását” , a médiatörvényt stb. Én igazán akkor lepődtem meg, amikor mindkét fiatal szájából elhangzott, az hogy: „Ha most nem dolgozom, ha nem törekszem arra, hogy minél jobb munkát kapjak, minél jobb fizetést érjek el, akkor miből spórolom össze a nyugdíjamat?” Abszolút magától értetődőnek tartják az öngondoskodást, azt, hogy ez csak akkor és olyan módon működik, ha felkutatják a lehetőségeiket és élnek az alkalommal. Százszor megkérdeztem már tőlük, hol akarnak letelepedni, mivel mindkettő messze van saját családjától. A válasz mindig az:” Ott vagyunk, leszünk, ahol munka van, ahol minden lehetséges módon megbecsülik azt, amit tudunk, ahol szükség van ránk. Ha ez Ausztrália akkor az, ha Németország akkor az….. ha más, akkor az.”
Mindketten több nyelven beszélnek. Hatalmas energiákat fektetnek abba, hogy ezt a tudásukat megőrizzék, ne épüljön le, hanem bővüljön ez a tudás. Ez a spanyoloknál egyáltalán nem könnyű feladat, mert a munkaidő beosztásuk egészen más az általunk megszokottnál. Becsülöm, ha valaki este 8-10-ig nyelvórán ül, mert csak akkor teheti ezt meg. Nálunk sokan papírt gyűjtenek, mert a felvételi pontok, vagy az egyetemi diploma követelmény miatt szükségük van nyelvvizsgára. Magam nem egy fiatalt ismerek, aki így két-három nyelvig is eljut, aztán ezt a nagy energiával megszerzett tudást elpocsékolja. Max. addig jut, hogy az Iwiwen kiírja a nyelvismeretét, de ha már meg kell szólalnia, bajba kerül. Nem használja, nem gyakorolja, nem fejleszti, csak büszkélkedik a semmivel. Az iskola végével befejezettnek tekinti a tanulást e téren is. Pedig ez a legnagyobb hiba, amit elkövethet. Van nem egy olyan ismerősöm is, aki diploma után csak őgyeleg. Hébe - hóba akad egy kis szerződéses munka valahol, amúgy apuka eltartja. Ha teheti, vándorol a világban, mindig valami ürüggyel, de igazából a 3 hónap turistaság után kiderül épp most mi nem jött be neki. De kocsi, lakás megvan, minek hajtani magunkat, ha húszas éveink közepéig sem sikerült kitalálnunk mit is akarunk kezdeni magunkkal.
Néhány évvel ezelőtt, amikor világossá vált, nem fogok tudni friss spanyol családtagjainkkal szót érteni nyelvismeret hiányában, nekifogtam a spanyol nyelvnek.(is) Közel a 60-hoz ez nem egy egyszerű feladat. Többször is bekerültem nyelviskolába itthon is meg Madridban is. Huszonéves fiatalok közé. Miközben gyomorgörccsel kinlódva féltem, nem lesz türelmük hozzám, lebeszélnek, hisz sokkal gyorsabban vág az agyuk, rá kellett jönnöm, hogy félelmem alaptalan. A köztünk lévő különbség pusztán annyi, hogy ők kint élve tanulják a nyelvet, többet gyakorolnak. Már egy hét után éreztem, nincs miért szégyelnem magam. Ha olyan csapatba kerültem, ahol hasonlóan nyelvgyakorlásra kiment fiatal(ok) is volt(ak), a különbség már alig volt érezhető. A legnagyobb differencia mindig akkor volt tetten érhető, ha feltették a kérdést: Miért tanulod ezt a nyelvet? Egyáltalán miért tanulsz nyelvet? Válaszomat hallva, hogy: „egyszerűen beszélní szeretnék a családom másik felével”, szinte automatikusan bejött a + kérdés. „Ezért miért, hát van aki fordítson nem?”
A beszélgetésre visszatérve, épp ebben látom a legnagyobb különbséget köztük és korosztályuk nagyrésze között. Azaz a választható könnyebb útban. Mert könnyebb másra hagyatkozni, másra várni, másra tenni a terheket, ahelyett, hogy magunk akarnánk tenni valamit. Sajnos ez ma minden téren igaz. Könnyebb elvenni attól, aki gondoskodó , előrelátó volt. Könnyebb másra hárítani a bajunkat, várni a sült galambot, vagy strucc mondjára a fejet a földbe dugni, mert akkor most így olyan jó nekünk. De mi lesz holnap, ha kihuzzuk a fejünket a földből? Akkor már késő azt megállapítani, hogy pedig azt hittük, boldogok vagyunk, csak épp ez a rossz világ nem érti meg, hogy nekünk az úgy volt jó, és nem így ahogy most van.
Én sem hiszek abban, hogy bele kell törődni a bajba. Megváltoztathatatlan nincs, csak kényelem és lustaság és félelem. Mert ezt a hozzáállást szerintem így hívják. Egyszer egy ismerősöm azt mondta, neki egy barát arra kell, hogy meghallgassa, és amikor kell a segítsége, akkor álljon mellé. No ez igaz is lehetne, csakhogy messze nem értek ezzel egyet. A meghallgatás nem elég. Vélemény nyílvánítás nélkül ugyanis csak beletörődő és fejbólógató Jánosok vagyunk mindannyian. A segítségnyújtás, a baráti kéznyújtás pedig tapasztalatom szerint épp akkor nem működik, amikor kellene. Illetve van akinél nagyon is működik, amíg tőle várják a segítséget. Csak vissza ne kérje……
Ma az irigység elég nagy úr. Csak az felejtődik el, hogy akit irigylünk, az esetleg nem ült a babérjain és várt, hanem tett azért, ahova jutott. Aki önerejéből nem tesz le valamit az asztalra, hanem mások által jut előbbre, lehet hogy jól él, lehet hogy azt hiszi magáról, hogy milyen értékes, de részemről nem egy irigylésre méltó, becsülendő ember. Épp ellenkezője. Csak szánni tudom. Sajnos azonban mint annyi minden más az életben ez sem ennyire egyszerű. Mert sokan vagyunk akik rengeteget dolgoztunk, a magunk tudására hagyatkoztunk, és nem a kapcsolatépítés csodájára vártunk. Most ismét olyan világot látunk magunk körül, hogy ez a hozzáállás nem minősül valami nagy értéknek. Hatalmi szóval tolvonással, minden különösebb vita nélkül akarják meghúzni a határokat, a mozgásteret, a megélhetési lehetőségeket, a szólás szabadságát. Na de ez már politika, amihez nem értek. Csak azt tudom, hogy soha nem szerettem és respektáltam a fejbólogató világot.
Vejem mondásával fejezem most be, aki munkakeresés kapcsán egy elég elérhetetlennek látszó állásra azt mondta: „Ha megkapom, akkor úgy fogom érezni magam, mint aki előtt elszáguldott a gyorsvonat, nyitva volt az ajtaja, és én megpróbáltam beugrani rajta”.
BEugrott ….
