’56-os októberi forradalom és ’89-ben kikiáltott harmadik magyar köztársaság évfordulója végre csatazaj nélkül telt. Egyben maradt Budapest! Azt gondolom, hogy ennek ellenére van azért még min elgondolkodni....
Az egyik esemény 53 éve a másik 20 éve történt. Nekem ebben az a szörnyű, hogy azok, akik ’56 -ban fiatalok voltak , ma azoknak a gyerekei, ill. már unokái A FIATALOK. Állítólag azok lemenői, akik akkor annyira áhítoztak a demokrácia, a szabadság után. Akik egy más világot képzeltek el, joggal, mert az akkori rendszer, a diktatúra teljességgel elfogadhatatlan volta számukra.
Azt hinné az ember, hogy ami nem megy a társadalomnak, az az egyén számára nagyon értékessé válik. Azaz, amiben korlátoznak, azt a magunk módján megpróbáljuk másként megvalósítani. Például, hogy az akkor volt forradalmi fiatalok nevelik és tanítják a gyerekeiket, ösztökélik és céltudatossá teszik őket,következetesen kitartanak egykori elveik mellett, felkészítik az életre az utódokat….és még mondhatnék hasonló szépeket. Tisztelet a kivételnek, az elmúlt évek valamit nagyon gyökeresen megváltoztattak és sokan sokszoros fordulatot vettek.
De ...a szemléletünk miért változott meg annyire, hogy ma csak köpködni, fujjolni, irigykedni tudunk egymásra?
’56-ban sokan a menekülést választották és disszidáltak. De a többség itthon maradt és élt a szocializmus adta keretek között. A családjában felnőtt a következő és a következő generáció, a mai huszonéves korosztály. Az amiért annyira sóvárogtak annak idején, az ’89-ben eljött. Lett csendes átmenet egy más világba. Valami más, amiről évekig nem merték kimondani, hogy kapitalizmus. Helyette szociális piacgazdaságnak nevezték. Lett a diktatúra helyett többpártrendszer, mindenki mehet világgá, vagy csinálhat azt amit akar. Rögtön hatalmas társadalmi egyetértéssel elkezdtük lebontani a régi állami- társadalmi berendezkedést. Minden rossz! Ezért fel kell számolni! Körülbelül ez volt a mottója a rendszerváltásnak.
Ezenközben sok évig nem vettük észre, hogy nem tudjuk mi legyen helyette? Ja azt elfelejtették kidolgozni, és sajna erre már mind a mai napig nem vonatkozik az egyetértés igénye. Felszámolták a gyárakat, szétrobbantották a TSZ-eket, liberalizáltak mindent, és koncepció nélkül „szabadon” magára hagyták a gazdaságot (mert ugye a tervezés a tervgazdálkodás diktatórikus rendszerét idézte egyesekben).
A kapitalizmus úgyis kialakítja majd a maga rendszerét, szabad a verseny, csak élni kell a lehetőségekkel. Lett lehetőség? Lett mindekinek?
De akkor mégis mitől ilyen céltalan, talajt vesztett az a mai fiatalság, akinek apja, nagyapja ’56 - ban a barikádon épp ezt a „nagy szabadságot” álmodta meg?
Azt hiszem hogy nálunk ott a hiba, hogy azt gondoltuk, az emberek, a társadalom rögtön elkezd másként gondolkodni. Azok, akik a szocializmus alatt úgy éltek, hogy mindig megmondták mi a cél, mit kell és hogyan csinálni, azok magukra hagyva a nagy szabadságban nem fogják tudni azonnal a túlélési technikát. Azok, akik a régi rendszerben is állandóan a tűz körül settenkedtek, és a kiskapuk között lavíroztak és már akkor is kiváltságosok voltak, azok szépen túléltek mindent. A kapcsolatrendszer működött, és pénzük is volt, hogy a magánvállalkozásaikat létrehozzák, kivásárolják olcsón a gyárakat stb.
A mai politikai elit semmiben, de az ég adta világon semmiben sem különbözik az úgy nevezett átkos elitjétől. Hataloméhesek és korruptak.
Az emberek sem változtak. Minden zöldséget elhisznek, fanatizálhatók, befolyásolhatók. Nincs jövőkép, és nincs egyetértés semmiben. Csak kritizálás, a másik véleményének azonnali elutasítása. Elutasítás olyan szinten, hogy még annyi fáradságot sem vállalnak, hogy az elutasítás miértjét megmondanák. A válasz: CSAK. MERT Ő MONDJA ÉS NEM ÉN.
Nem hiszem hogy „56 erről szólt volna.
Nekem ugyan azon kívül, hogy mentünk át a szomszéd a pincéjébe a lövöldözések elől, semmi emlékem sincs azokról a napokról. Arra határozottan emlékszem, hogy apu a karjaiban vitt, és én hangosan megkérdeztem, hogy miért és hova megyünk. Mire ők kétségbe esve a félelemtől, hogy meghallják és ránk lőnek, csitítani kezdtek és lerohantak velem a pincébe. A pincére is nagyon élesen emlékszem.
A másik emlékem az már kicsit későbbről való. Kisiskolás lehettem, amikor egyszer hazafelé menet az utcán (még a helyére is világosan emlékszem, hogy hol jártunk) megkérdeztem, hogy: „Az ellenforradalom miért ellenforradalom? Mert hogy legyen ellenforradalom ahhoz forradalom is kell! De az mikor volt, és miért volt? „
Akkoriban, a hatvanas évek elején még igen kitartóan sulykolták belénk, hogy ’56 ellenforradalom volt. A papa és a mama reakciójára is világosan emlékszem, akik legelőszöris körülnéztek ijedten az utcán, aztán elmosolyodták magukat, és közölték, hogy: „Ezt nem egészen így kell érteni. Aki a társadalmi rend megváltoztatását akarja, az ellenforradalmár.”
Nem tudom ma már visszaidézni a beszélgetést teljes mivoltában, de valami olyan emlék dereng, hogy le is ragadtunk a nyelvtani értelmezések körül. Mert ha van ellenforradalmár, akkor kellett lennie forradalmárnak, márpedig Magyarországon nem forradalom útján lett szocializmus, hanem mert bejöttek az oroszok, és itt is maradtak sok éven át.
’56 nem volt része a történelem könyveiknek. Hivatalosan: ellenforradalom volt, amit természetesen megtorlás követett.
Nekem ennél több emlékem nincs erről az időről, de azt tudom, hogy a szüleim és nagyszüleim soha nem akarták megtagadni a múltjukat, eszmeiségüket. Mindig becsületes munkával keresték meg a kenyérre valót, és kétkezi munkával – a szó legszorosabb értelmében – hozták létre mindazt, amink lett. Nem volt dőzsölés, pazarlás, de volt takarékosság és munka. Nekem mindenből ki kellett vennem a részem, legyen az otthoni munka, a favágástól a mosogatásig, vagy használttégla pucolásig. Soha nem volt a családban jellemző, hogy a szülők hülyére dolgozták magukat csak azért, hogy én meg elkölthessem, amire csak akarom. Mindig megkövetelték tőlem, hogy vegyem tudomásul, semmi nincs ingyen, és nem jön magától. Tanulni és dolgozni kell!!!!
A megszerzett tudást nem használni pedig a legnagyobb pazarlás, ami csak létezik!
Talán ez az ami miatt nem nagyon értem a mai világot és ezt a szétesett értékrendet. Ma nagyon könnyen mondják a fiatalok is, hogy keress magadnak olyan barátot, aki a te értékrendednek megfelel. De mi az hogy értékrend? Nem kellene ezen egy kicsit jobban elgondolkodni? Mert azt, hogy első szóra megsértődök, hogy csak azt fogadom le, amit én gondolok, még nem nevezném értékrendnek. De azt sem, hogy bárkin átlépve bármi áron megszerezzem azt, amire nekem szükségem van. Szerintem ez csak egy mérce, a butaság,az akarnokság, az elkényeztetettség szintmérője, de nem értékrend. Ma sok mindent bele lehet varrni ebbe a szóba, de sokan vannak, akik igen nagyon nagy zavarba jönnének, ha meg kellene fogalmazniuk, mit is értenek értékrend alatt. Talán ez a baj. A nagy szabadság szabadosságot hozott, mert pont az értékek rendje, a célok vesztek el, és tulajdonképpen már családi szinten is. Akkor mit várhatunk a társadalomtól?
Hát ennyit ’56 –ról.