Nem értjük egymást! Annyira nem, hogy sokszor, kényszerűségből elcsodálkozom azon, hogy hányféle értelmezése is lehet egy - egy szónak, vagy mondatnak. Manapság rendesen kapkodom a fejem. Azt gondoltam, hogy az olyanféle mondatok, mint az, hogy „ne szólj bele az életembe”, vagy „mi ezt biztosítjuk a gyerekünknek”, kezelhető kijelentések a számomra.
Az elsőt általában a kamaszok szájából hallja az ember, amikor túlteng bennük a felnőtté válni akarás. Igaz fogalmuk sincs arról, mit is jelent ez valójában, de a lázadó korszak bőven hozhat ilyen kijelentéseket. A környezetének (és itt szándékosan nem csak a szülőkre gondolok, hanem barátokra, tanáraira is …stb.) lenne a feladata, hogy úgy tanítsa őt, alakítsa gondolkodásmódját, hogy ez a mondat ne, vagy legalább ne olyan indulatokkal töltve hangozzon el, hogy abból visszafordíthatatlan bajok keletkezhessenek.
A másik mondatot a gyerekét kényeztető szülők mondata. A baj itt is akkor jön elő, ha sokszor erején felül, vagy éppen az anyagi jólét teljében élő szülőktől hallom ezt. Sajnos mindkét típus produkálja ezt az egyre érthetetlenebb „áldozatvállalást”. Adni valami olyat, amit a szülő nem kapott meg az élettől, avagy (és ez a rosszabb verzió) biztosítani számára olyan, sokszor egészen extra dolgok elérését, amiről azt gondolják, hogy a gyerek javára szolgál. Megadni bármi áron! És innentől kezdve lesz végképp érthetetlen a mondat!
A két mondat, bármennyire hihetetlennek tűnik is, de rokonságban van egymással. Ami összeköti őket, az a „rózsaszín köd”.
Ha ugyanis nem látjuk, avagy nem láttatjuk a valóságot, az élet minden oldalát (hangsúlyozom, hogy minden, és nem csak a jó, vagy rossz oldalát), akkor azt a gyerekeink sínylik meg. A mai fiatalság- tisztelet a kivételnek – tekintélyes része gondokkal küzd érzelmi kérdésekben, az életről alkotott felfogása tekintetében. Elkényelmesedik, mert mindent megkap, vagy soha nem nő fel a feladathoz, mert mindentől megóvták.
Az említett első mondat a minap nem egy kamasz szájából, hanem egy sok évet tanult, három felsőfokú végzettséggel rendelkező, több nyelven beszélő fiatal szájából hangzott el. Csupáncsak, mert megkérdezték tőle, miért választja azt, hogy nem megy el dolgozni. Tartsák el őt majd a gyerekeivel együtt, mert oly szép, ha neki csak a családdal kell foglakoznia. Én akkor sem értem ezt a felfogást, ha erre megvan az anyagi fedezet, a lehetőség. De ha nincs meg számára momentán az egzisztencia, akkor már némi gyávaságot, felelőtlenséget, stb. (mindenki döntse el maga) érzek mögötte. Ráadásul, a képzelgés teteje, hogy álmodozik a tűzhely melegéről, a szép együtt eltöltendő családi estékről, és fel van háborodva azon, hogy a párja első munkanapján éjfélkor került haza, mert az a fránya cég komolyan veszi, hogy egy képzett szakemberből képzet munkaerőt akar faragni. Meg se fordul a fejében, hogy esetleg másképp is lehetne kezdeni az önálló életet, és ugyanúgy (vagy ha nem biztosabban és jobban) megmaradna a családi harmónia, ha közösen vállalnák a család fenntartásának terheit. Érzésem szerint az említett fiatalnál azonban ennél súlyosabb gondok vannak, Elmúltak a diákévek, amikor egyszerűen annyi a feladat, hogy a kezébe nyomott tananyagot meg kell tanulnia. Amit először tanult, azt szerette, mégsem tudott benne megfelelő állást találni, mert azt hitte, a világ, a munkahely jön őhozzá, és nem fordítva. Aztán a második diploma lett, de nem tetszett. A gond, hogy viszont most ebből kellene megélni. Jobban fizetne, mint az első, de nem értünk hozzá. Akkor ne is keressük meg a megoldást. Az életről amúgy is valami rózsaszín csoda lebeg a szemünk előtt, tehát valósítsuk azt meg! Bízzuk másra a jövőnket! Azt fel sem tételezi, hogy párjával ily módon más impulzusokat kapnak az élettől, más elvárásaik, élettapasztalataik lesznek, más közegben mozognak majd, és szép lassan észre sem fogják venni, hogy elmennek egymás mellett. Nem akarom persze azt állítani, hogy ennek törvényszerűen így kell bekövetkeznie, de nagyon sanszos a dolog. Arról már ne is beszéljünk, hogy miért következik számára egy ártatlan kérdésfeltevésre adandó evidens válaszként az ominózus mondat: Ne szólj bele az életembe!
A másik mondat egy olyan apa szájából hangzott el, aki első gyerekének neveléséből semmit se vállalt magára, ma azt sem tudja, hol él, mit csinál. A második házasságából származó gyerekének pedig a teljes luxust próbálja meg biztosítani. Mert most megteheti. Én sokkal inkább azt gondolom, hogy a lelkiismeret furdalása mellett itt is a „rózsaszín köd” uralja a terepet. T. szülők úgy gondolják hogy amit biztosítanak a húszas évei elején járó gyereküknek, az teljességgel normális. Ráadásul mindezt olyan megfogalmazásban, hogy ebből tanul a gyerek. Ráadásul állandóan változik a miért magyarázata is. „Majd külföldre küldjük, szakmai gyakorlatra”, mert ott - mert ugye csak ott, és csak abban a bizonyos országban - fogja az éppen tanult szakmát igazán megtanulni. Na e helyett a lehető legtávolabb eső kontinensre utazás - beiktatva még néhány kitérő a közeli országokba- lett a finanszírozás tárgya, a szakmai gyakorlat már lényegtelen. Időközben oly tehetségessé vált gyereküknek kell világlátás, mert az ugye a hasznára válik a gyereknek. Amikor finoman megkérdeztem, gondolt e arra, hogy mekkora luxus ez, és, hogyan fogja ezeket a felturbózott igényeket a gyerek a pályakezdő diplomások „óriási” fizetéséből finanszírozni, a válasz egyértelműnek tűnt.” Tudja, hogy majd neki kell előteremtenie!”
Nekem a Majd maradt meg az agyamban: Majd, ha már apuka valamilyen oknál fogva nem tud adni ennyit. Vagy semennyit. De hogyan teremti Majd elő? Hát…. Lehet tippelni: gazdag férj, feleség, zsíros állás apukától, szponzor…..stb., kinek - kinek a fantáziájára bízva. Mert a gyerek már ma ott tart, hogy a módszereket tekintve nincs lehetetlen. Ha nem megy hízelgéssel, akkor megy toporzékolással, ha nem megy könyörögve, akkor megy hazudozással, ha nem megy a szülőknél, akkor megy a keresztszülőknél, és így tovább. Csak ne önerőből! De a szülők elégedettek, mert MINDENT megadnak a gyereküknek. Az az igény, hogy néha olvasson, vagy ápolja régebbi baráti kapcsolatai, már rég nincs meg benne. Úgy cserélgeti le a barátokat, ahogy azt az éppen aktuális érdeklődése megkívánja.
Változatlanul azt hiszem, hogy nem értjük egymást! Mindkét esetben erősen torzult képet sikerült betáplálni a computerbe, csak azt nem értem mi ezzel a cél. Neveljünk sok öntelt, nagyképű, másokon élősködő, vagy éppen a pályakezdésre totálisan elbizonytalanodó fiatalokat, akik a „mihez kezdjek most magammal” mondatra soha nem fogják tudni a választ? . A „te csak tanulj fiam, a többi az én dolgom” típusú szülői gondolkodásmód nem biztos, hogy tényleg intelligens, életre nevelt embereket eredményez. Elkeserít, hogy ez a mai világ ennyire felszínessé, sznobbá teszi az embereket, és nem vesszük észre az igazi értékeket. A rohanás, a pénz utáni hajsza, az egyre ellentmondásosabb környezetünk, az egymással való kommunikáció szinte már teljes hiánya torz gondolatokat szül. Közben pedig észre sem vesszük, hogy nem értjük egymást, hogy mindig másoknak és másként akarunk megfelelni, és értékrendünk teljesen felborul. Talán ezért menekülnek gyerekeink a „ rózsaszín ködbe”?
