Nagy esemény. Legalábbis velünk ezt próbálták meg elhitetni, hogy most valami rendkívüli fog történni, mert országunk vezetői végre egy asztalhoz ülnek. Egy közelgő, vagy már ki tudja milyen mélyen itt is lévő világválság, végre majd elindítja a párbeszédet. Az évek óta egyre gyűlöletesebbé váló széthúzás után valami talán kialakul? Hallva ugyan a meghívottak irtózatos nagy táborát, felmerült bennem a gyanú árnyéka, hogy nem azt kapom majd, amit várok. Vajon mi a kormány célja ezzel a nagy összejövetellel? Mit akarunk: demonstrálni, vagy tényleg megoldás felé haladni?

 

Közel 90 éves édesapám leült a Tv elé eldöntvén, hogy ő bizony ezt végighallgatja, mert végre mindenkinek megismeri majd a véleményét. Világ életében a politika iránt intenzíven érdeklődő ember volt, így hát nem nagyon lepődtem meg a kijelentésén. Szeretett mindig tájékozott lenni, mielőtt kialakította a maga véleményét. Ez a vágy ma kevés emberben van meg. Ő még az utóbbi években is – bár nagyon kiábrándultan, de a régi hevességével - belebonyolódott  politizálós beszélgetésbe, hol az utcabeliekkel, vagy a családtagjaival. Nekem az ő politikai elveivel mindig komoly problémáim voltak, mert valami fanatikus világmegváltó, az igazságtalanságot megszüntetni vágyó, egyenlőségpárti nézeteket valló ember volt, és maradt a mai napig is. Én ugyan a vita hevében már többször éltem olyan hasonlattal – meg akarván értetni vele, hogy ez sok tekintetben illúzió -, hogy már az ősember sem volt egyenlő, mert tuti, hogy volt aki nekiment a mamutnak, a másik meg lehet hogy elbujt egy fa mögé. De valószínű, hogy a kinyuvadt mamutból azért mindegyik homo sapiens kikövetelte magának a fifti-fifti adagot az elejtésben való közreműködéstől függetlenül.

Ma már, öreg ember létére, megtapasztalt számtalan dolgot, már nehezebbe érti a dolgok hátterét. A szíve még mindíg balra húz, de nagyon. Vannak számára kötelességek, úgy, mint el kell menni szavazni, vagy hogy becsülettel meg kell hallgatni a másik embert. Evidencia,hogy nem szeret tartozni senkinek még fél percig sem. Soha életében nem vett semmit hitelből, mert azt vallotta, ha törleszteni tudok, akkor össze is tudom spórolni, ami kell.

 

Mivel apukám kitartott a terve mellett, hát háttérzajként nekem is ment az M2. Mindjárt az elején megrendültem, mert 2. hozzászólóként hallom, mint mond Viktor. Simán fasisztázó, hiteltelen embernek nevezi a miniszterelnököt, majd hozzá vág egy pár számot, hogy mibe kerül is ez az ember ma a nagycsaládosoknak, stb., meg igyekszik rögtön közölni, hogy a negédes miniszterelnökünk most hízeleg az embereknek, hogy egy újabb válságcsomagot nyomjon le a torkunkon. Mert ugye ezt a válságot Ő csinálta, semmi kétség!

 

Amikor annak idején Orbán leült vitázni Horn Gyulával, én igen nagyon megörültem. Az vita volt, ott érveltek. Viktor egy tiszteletet tartó, de komoly érvekkel, bizonyítékokkal, a változtatni akaráshoz szükséges ambícióval ült le az asztalhoz. Fiatal ember létére olyan tájékozottságról, vitakészségről, politikai tehetségről tett tanúbizonyságot, hogy én akkor úgy éreztem, ezé az emberé a jövő, és végre van egy olyan fiatal garnitúra az országban aki tabukat ledöntve nem hülyíteni fogja az embereket, hanem felrázza azokat.

Már régen nem hiszem róla ezt. Hataloméhes és szélkakas embernek hiszem, aki ma már nem érvekkel, tényekkel vitázik, hanem amolyan atyáskodó stílussal, „ majd én megmondom nektek mi az igazság, csak nekem higgyetek és kövessetek” szöveggel, és a negédes, mézes - mázas modorával az emberek szavazataiért hízelgő politikusnak látom. Sietek hozzá tenni, a többi párt vezetői közül sem találok egy szimpatikus vezetőt sem, mindegyik megcsinálta már a maga kisebb nagyobb „buliját” az ország kárára.

 

Hát bevallom azt hittem rosszul hallok: ez lenne a nagy nemzeti kiegyezés? Itt egy szép méretes világválság és mi, mintha mi sem történt volna változatlanul a széthúzás felé megyünk? Vannak igazak és hamisak, magyarok és nemzetárulók, a bölcsek kövével rendelkezők és hiteltelen hazug vezetők? Mi ez, ennyire hülyék vagyunk?

Elbeszélni egymás mellett, tettetni, hogy mi egyek vagyunk, megoldjuk majd a problémákat, csak nem most. Vagy épphogy tovább szentségelni, hogy minek is vagyunk mi itt, mert egy hiteltelen ember meghívása miatt most itt kell szenvedni, pedig ha miénk lehetne a bársonyszék, rögtön akkora gazdasági növekedést csinálnánk…, mit nekünk világválság, recesszió, nem létező piac, óriási adósság, stb. Ez a sok impotens vezető egy sem ért hozzá, bezzeg mi tudnánk, csak nem tehetjük.

 

Apukám kitartóan végignézte a csúcsot! Én hol bírtam, hol a gutaütés kerülgetett! Annyira azt éreztem, ez nem nekem szól, ezek nem rólam beszélnek. Itt minden marad a régiben, és mire majd feleszmélünk, mindenki elmegy mellettünk, mi meg még akkor is marni fogjuk egymást.

Senki sem makulátlan és mindent tudó. A régi öregek a józan ész bölcsességével még legalább megpróbáltak tájékozódni, aztán a csekély kis információ alapján mérlegeltek. Mi, a politikával nem foglalkozó, abban nem tevékenykedő emberek különböző szinten éljük életünket. Ki kovácsként, ki azstalosként, ki mérnöként ki közgazdászként, de az várható le – normális körülmények között- hogy amit csinálunk, ahhoz értsünk, vagy legalábbis egyre jobban értsünk, tanuljunk és végezzük rendesen ami a dolgunk. Ma komolyan azt gondolom, hogy ez az egyébként elvárható magatartás valami lila ábránd csak, valami rég kihalt dolog. A mai világban túltengnek sértődős, befolyásolható és hiszékeny emberek. A gondolkodás képessége kiveszett!!

 

Apukám úgy kommentálta a maga 90 éves eszével a csúcsot, hogy ez sírni való! Itt még az unokáid is ámítani fogják egymást, ha akkor még lesz Magyarország! Mindenki fujja a megáét! Itt az emberek annyira sértődöttek, nem figyelnek egymásra, önzők és gátlástalanul áttaposnak egymáson.Rég volt ennyire elkeserítő világ. A politika ma a pártok politikája és szinte egyáltalán nem képvisel semmit. Illetve nem az embereket. Azokat csak felhasználja a céljai eléréséhez.

A világválság ma egy pénzügyi válságként robbant be, amit a bankok kontrolálatlan és erkölcstelen hitelezése eredményezett a hatalmas profit reményében. Zsebre vágták ezt a profitot a bankárok, a válság meg itt van, de egy bankár sem lesz szegény.

És ami még ennél is rosszabb: Baj van az emberek rövid távú memóriájával! Csak arra emlékeznek, amit abban a pillanatba hallnak. Ha holnap más infó jön, akkor „delet”, és az agyuk elhiszi, amit ott és akkor mondanak. Ez a magatartás, emberi butaság meg szuper a politikának, mert a sok bólogató embert így lehet a legkönnyebben kivinni az utcára, hogy a hiteltelen vezető helyébe végre egy másik hiteltelen ülhessen. Szinte semmi különbséget nem látok sem az egyik, sem a másik oldal felé sem.

Most majd hónapokon át mindenféle elemzés jön, a csúcsról, arról, hogy a köztársasági elnök inkább ír és távol marad, ahelyett hogy a csúcson tenne valamit az ellenségeskedés ellen, értelmezik majd így és amúgy. Az emberek meg nézik a sok rémes „valóságsót”, és azt hiszik, hogy ilyen az igazi élet.

Szerintem az a bizonyos „rózsaszín köd” az élet minden szintjén nagyon veszélyesen ott van: a nemzeti csúcson épp úgy mint a hétköznapjainkban.

Sajnos a minap is ért e téren meglepetés. Emlékeztetni kellett magam sokadszorra is, hogy soha nem ismerhetünk meg senkit igazán, még ha azt gondoljuk is, hogy tudjuk milyen ember is.

Zanzásitva 2 történet:

 

Édesanyám a múlt héten korházba került. Ki kellett hívnom a mentőket, mert hirtelen annyira aggasztó lett az állapota. A város másik végén lévő korházba zötyörögtünk, miközben a mentős panaszkodni kezdett. Majd húsz éve mentőzik, de csak évről évre a züllést, a pocsékolást, a pénztelenséget látja. Itt a beteg az utolsó akivel foglalkoznak. Ez sincs, az sincs. A rendőrautó lelassít, ha lövöldözéshez hívják, nehogy közbe kelljen avatkozniuk, persze a mentős meg addig vesztegel a helyszínen. Aztán hirtelen megszületik a fejében a megoldás: a rendőr barátainak volt igaza évekkel ezelőtt, amikor megmondták neki: itt csak egy rendőrállam segíthet. Rendet kel rakni és a rendet be kell tartatni! Ő bizony megérti a Magyar Gárdát! Azok pontosan ezt akarják. Nem lehet itt szép szóval semmit elérni.

Hát ennyi a történet, mert közben beértünk a korházba. Szerencsére, mert kezdett felforrni az agyam. Nesze neked demokrácia. Miért is volt a rendszerváltás? Valami olyan emlékem van, hogy előtte diktatúra volt, amit nagyon nem szerettünk. Most alig húsz év elteltével meg még erősebb diktatúráért sóvárgunk: rendőrállamért? A gondolatától is borzongok!

2.sz. történet:

 Levelet írtam a gyerekem egykori barátjának, aki időközben az én barátommá is vált. Nyár végi, véletlenszerű összetalálkozásunk óta, csak elvétve jutottak el hozzám hírek róla, tőle személyesen semmi. Mivel élete gyökeresen másirányba fordult, mint amire számíthattam, ez a csodálkozás ( nem elitélés, csak rácsodálkozás!) egy szem mondat erejéig a levelemből is kihallható volt. Ráadásul képes voltam olyan sértő szavakat belefogalmazni a mondatba, mint „rögtön” és az „összezsúfolt” szavak. Igen, ezek ugyanis, mint utóbb kiderült számomra is, sértő szavak, alkalmasak arra, hogy valaki ezek hallatán mindjárt úgy érezze, hogy beletapostak a lelkébe, kiforgatták az életét, megalázták ezekkel a szavakkal. Válaszoltam, de csak hogy a helyzetet megértsem, és ha kell, tisztázzam, de hiába. Én többet levelet nem kaptam. Kapott viszont a gyerekem, méghozzá a barátnő barátjától. A levél felháborodva tudatta, hogy az egész családja nevében kikéri a sértegetést és a molesztálást. Csak tájékoztatásul: a barát csak hallomásból tudott mindent, soha nem olvasta egy soromat se, és éppen külföldön tartózkodott munka ügyben. Bennük persze „magától értetődően” azonnal felmerült, hogy a közös barátság veszélyben foroghat. Ha valaki nem értené, lefordítom: ugyan olvasd már el, milyen bunkó az anyád, és határolódj már el tőle, mert különben vége a barátságunknak.

A válaszlevél tartalma röviden: mi közöm nekem ehhez? Ha valami félreértés van anyuval, akkor talán vele kellene tisztázni azt és nem velem. Ja és miért van gond a barátságunkkal?

Természetesen ezek után mindkét levelemet elolvastattam a gyerekemmel és megkértem, hogy mondja meg a szemembe, ha valami bántó, megalázó dolgot látna a levelemben.

Nem talált ilyet ő sem, és még értetlenebbül állt a barátnő barátjától kapott levél előtt. A következő hozzá érkezett levélben a barátnő teljes felháborodással közölte vele, hogy: az anyád vérig sértett, kiforgatta az életemet, pocskondiázott, megalázott.

A zavaros históriának ezzel nincs vége. Én felháborodásom ellenére egy higgadt levélben a vádaskodásait szembeállítottam az én levelem megfelelő sorával, vagy szavaival.

Idézet idézettel szembe. Tények tényekkel szemben. Állítás, állítással szemben.

Végeredmény? Sértődés, és újabb pocskondiázó, most már megszólítás nélküli levél nekem, Ő tudja, hogy neki van igaza, én meg menjek a fenébe a szép szavaimmal, és ne próbálkozzak tovább semmivel. ( zárójelben hozzáteszem: a köztünk meglévő 30 év korkülönbség élből több tiszteletet követelne a részemre)

Még egy levél a gyerekemnek, hogy ezennel vége a barátságnak, hát neki meg le is út, fel is út.

 

No comment! Ennyi ma egy a barátság! A félreértés nem arra való hogy tisztázzuk, hanem arra való, hogy alkalmat adjon a szakításra. Mintha mind ahányan vagyunk,  nem is magyarul beszélnénk.

 

Nekem megrázó ez a két történet. Miért írtam le ezeket a történeteket? Leginkább mi köze ennek a csúcshoz?

 

Előfordul, hogy emberek félreértenek dolgokat, az is előfordul, hogy nem mindig a megfelelő szavakat használják, és ami az egyik embernek bántó, arra a másik fel sem kapja a fejét. De hogy elbeszéljenek egymás mellett… az számomra elfogadhatatlan.

A közös a politikában és a mindennapokban az a rengeteg kérdés, ami felmerül, és mely kérdések fent is, lent is ugyan azok:

Mi késztet embereket arra, hogy kiragadjanak egy szót, és onnantól kezdve, mintha a mondanivaló már nem is érintené meg őket, és csak azt az egy álláspontjukat szajkozzák?

Mi az, ami miatt kialakul a meg nem értés? Mi az, ami miatt nem akarja valaki tisztázni emberi hangon a helyzetet? Mi okozza a sértődést, a kirekesztést, a barátságok felbomlását?

Nem értem, miért vagyunk átverhetők, miért hisznek el mindent, és akár annak az ellenkezőjét is, az emberek?

Az élet minden  területén mindig arra törekedtem, hogy megismerjem az engem körülvevőket. Nem hiszek az „ ötösre tanul a gyerek” nevelésben, abban, hogy a sok ötös mindet lefedhet. Nem hiszek abban sem, hogy a pénz az ami mindent megold. Nem hiszek a kiváltságokban sem. Mindig igyekeztem mögé nézni a dolgoknak, megismerni mások gondjait, tudni milyen színvonalú is az a bizonyos ötös. Nem hiszek abban, hogy elég látnom a gyerekem barátait, tudnom és értenem kell a gondolkodásmódjukat is, hogy a saját gyerekemét megérthessem. Azt vallom, hogy e nélkül csak kizárólag felszínes kapcsolatok léteznek. Vallom, hogy a véleménynyilvánítás nem beleszólás mások életébe, és hogy a bólogatás még nem barátság. Hiszem, hogy amire az ember időt akar szakítani, arra tud is, és nem úgy kezdi a beszélgetést, ha összefut egy rég nem látott barátjával, hogy: ”épp most voltál az eszembe, fel akartalak hívni”. Azt is hiszem, hogy aki gyáva, aki mindig mások köténye mögé bújik, aki mindig másokkal akarja megoldatni a problémáit, az legyen akárhány éves is, gyerekes és gyáva. Minim önértékelési zavara van.

Értem hogy sok mindenben másak vagyunk, de ne értem, hogy a közöst – még ha oly pici is - , miért nem találjuk meg egymásban?

Nem gondolom, hogy az célravezető, ha örökösen csak bírálunk, miközben zéróval egyenlő az együttműködési készségünk.

 

Az én nemzeti csúcsom az lett volna, hogy a két legnagyobb párt vezetője – az Országgyűlés többségét képviselve- bezárkózik egy szóbába, és azt mondja egymásnak: Itt ez a nagy pénzügyi válság. Baromian utáljuk egymást, és gyökeresen másként látjuk az ország felemelkedését de most arról van szó, hogy meg kell állapodnunk egy olyan kölcsönösen lefogadható minimum programban, amire mind a ketten építkezni fogunk tudni, és ami kivezet a gödör aljából. Az elveink nem másak és mindannyian magyarok vagyunk. A megoldási javaslatok másak, tehát akkor, kell egy egyetértés az alapok tekintetében. Na ez nemzeti csúcs lett volna a számomra, és mind a két politikus előtt megemeltem volna a nem létező kalapomat.