Néhány nappal ezelött ( pontosabban 8) volt a születésnapom. Ennek kapcsán elég sok minden megfordult a fejemben.
Elgondolkodtam például azon, hogy:
Nem tudom, meddig lehet ma valakit középkorúnak nevezni? Ha onnan nézzük, hogy a munkában meddig van valakire szükség, akkor igen vénembernek számítok. Ma már lassan 35 feletti is az a nagytöbbség. Ahogy nő az ember tapasztalata, a megszerzett tudása mellé szakmai gyakorlata, ezzel egyenes arányban értéktelenedik el a munkaerőpiac számára. Miért? Mert egyre többe kerül, meg kéne őt fizetni. A multi ezt nem akarja. Elég szétnézni, a multi -világ a fiataloké, persze időlegesen, mert ők is öregszenek. Na az ő elhelyezkedési esélyeik sem túl rózsásak persze, mert a „pályakezdőt több éves szakmai gyakorlattal, klientúrával” kezdetű mondat ma védjegye az álláshirdetéseknek.
Anyám ebben a korban már nyugdíjas volt. Az én korosztályom se a nyugdíjkorhatárt, se a nyugdíj összegét nem látja. Ha egyáltalán fog annyit kapni, hogy megéljen belőle, és ha egyáltalán megéli a nyugdíjba vonulásának idejét.
Aztán elgondolkodtam azon is, hogy más pályát választanék. Szerettem ugyan a szakmámat, és azt hiszem meg is álltam benne a helyem, de hagytam magam eltéríteni eredeti célomtól. Bár az a korszak, amiben én gyerekkoromat éltem, nem a kihívások, és az önmegvalósítás kora volt. Sokkal inkább a szülők túlszárnyalásának kora. „Legyél több mint az anyád meg az apád!” Aki igazán komolyan vette, az bejutott az egyetemre. 20 ponttal! 19-el már „helyhiány miatt elutasítva” választ kapott. Ma 400 ponttal sem tudják eldönteni, ki érdemes arra, hogy diplomás legyen. A megoldás egyszerű: fel kell venni mindenkit. Fiatal koromban mi is ezt akartuk elérni, de hozzá tettünk egy mondatot: „aki nem oda való, az úgyis kibukik”: Ma nem bukik ki, hanem a kreditek és felelet - választós tesztek világában ellavírozva bent marad. Nagy - nagy hiba! Ettől lassan szégyen lesz diplomásnak lenni!
Mai fejemmel komolyabban venném édesanyám tanácsát is: „ minden munkahelyet 5 év után ott kell hagyni. Ez az az időtartam, ami alatt már eléggé megismered a „munkahelyi kapcsolatokat” és már rutinból kezdesz csinálni sok mindent.”
Igaza volt! Mindkettő veszélyes! 2x 15 év egy helyen semmi jót nem hozott! Végig kínlódtam az ocsmány munkahelyi intrikákkal tűzdelt éveket, megkaptam azokat a feladatokat, amit másnak nem mertek odaadni, vagy már rég befuccsolt vele, megkaptam a vádaskodást, hogy velem az a baj, hogy vezető létemre nem ápolom eléggé vezető kollégáimmal a kapcsolatot. Magyarra fordítva ez annyit jelent: dolgoztam és nem hoztam vittem a pletykákat, vagyis nem sokat lehetett velem a munkán kívül kezdeni. Végeredmény: súlyos betegség, operáció, leszázalékolás. Győzött a cég intrikus, alattomos, torz gondolkodású, karrierista munkaügyi vezetője, és beült a székembe! Hurrá!
Nagyon másként gyűjteném magam köré a barátokat. Pontosítok: nem hagynám, hogy olyan emberek nevezzék magukat a barátomnak, akik csak kihasználni akarnak. A legveszélyesebb emberi tulajdonság az önzetlenség, a segítőkészség és a bizalom. Én ezekre csak ráfáztam. Amikor rám volt szüksége a barátaimnak, akkor mindig és mindent félre téve velük voltam. Amikor nekem lett volna szükségem rájuk, csak kifogásokat kaptam. Mára már egy kezemen megszámolom, hány barátom maradt. Kihátráltak mögülem, mellőlem. Szükségben kellesz, ha megy a szekér, eridj a fenébe. No comment! NEM KÁR ÉRTÜK! AZ ÉVEKÉRT KÁR, AMIT RÁJUK POCSÉKOLTAM!
Bátrabban kellett volna új dolgokba belefogni. Bár erős kételyeim azért még közgazdász létemre is vannak a vállalkozások terén, mert az a fajta ember, aki a rizikótól fél, és nincsenek „ tőkeerős kapcsolatai” talán minden közgazdasági realitás figyelembe vétele mellett is jobb, ha nem kezd új „biznicbe”. Volt olyan „barátom” aki a névjegy gyűjteményéből fantasztikus anyagi hasznot kovácsolt. Mindig ahhoz értett, ami lehetőséghez a névkártyák révén eljutott. De tőlem megkérdezte a 25 éves szakmai tapasztalatommal és 30 éves barátságunkkal a hátunk mögött, hogy: „Mihez is értesz te?”
Ennyi rossz után közlöm, hogy nem vagyok megkeseredett ember! Miért! Mert a családom fantasztikus!
Azt gondolom, hogy egy család nem attól jó, hogy az egyik is meg a másik is megy a maga útján, és a mai modern liberális elveknek megfelelően a gyereket sem korlátozzák semmiben. Számtalan példát láttam arra is, ha a nő a családanya szerepében csak és kizárólag a családdal van elfoglalva. Sok gyerek, vacsora apu elé, és ha a jó sors úgy hozza, még dolgoznia sem kell, eltartják . Csak épp cseléd, rabja a családjának meg a gyerekeinek és az idők során - mivel két külön világban élnek a férj meg ő – észre sem veszi a kihűlt a kapcsolatot, és azt, hogy ez az egész családanyaság csak neki fontos. Ez legalább olyan veszélyes, mint a karrierista nő, vagy férfi, meg a „bébiszitter” ( bocs, ma már ujra nörsz) által felnevelt gyerek, aki csak két udvarias kérdésre adott válasz erejéig találkozik a szüleivel.
Szerintem egy igazi családban mindenkinek meg kell hoznia a szükséges áldozatot. Hol az egyiknek, hol a másiknak kell többet felvállalnia. A gyereknevelés pedig igenis közös és nagyon sok munka, áldozat, felelősség. Nem összekeverendő a „ mindent megadok neki, az csak a hasznára lesz” és az
„ utyu putyu, kismókuci” agyonbabusgatással sem. A törődés számomra azt jelenti, hogy gondolatban állandóan meg kell próbálni megérteni a gyerek gondolkodását, magatartását, terelni kell tudni a lehető legjobb irányba. Nem abba, amik nekünk szépek vagy jónak látszanak, hanem abba ami neki jó. Na ez az igazán nehéz feladat! Nem felvenni, ha babaként sír, vagy épp felvenni, mert sír! Nem hanyatt dobni magunkat az ötöstől, hogy zseni a gyerek, hanem tudni, mennyit ér az ötöse. Vagy épp megelégedni a 3-4-sel, mert nem biztos, hogy a színtiszta kitűnő gyerek a nagymenő. Az életben közepesen, de megbízható tudással folyamatosan jól teljesítni sokszor sokkal nagyobb feladat, mint valamiben kiugrani és elbízni magunkat. Az önmegvalósítás nem egyenlő sem a karrierrel, sem a családanyasággal egymagában. A kettő együtt pedig nagyon nehéz. De nem lehetetlen. Csak CSALÁD kell hozzá.
Nekem ilyen családom van! 30. éves a házasságom, és enyém a világ legjobb barátnője a lányom személyében. Sose volt zseni, sosem kapott utyu-putyuzást és nem kapott meg értelmetlenül mindent, ami elhagyta, vagy el sem hagyta a száját. De kapott gondoskodást,bátorítást, szerető családot,kellő szigort, önálló gondolkodásmódra nevelést, diplomát és sok ( pontosabban 4) nagyon magas szintű nyelvtudást és SOK SOK SZERETETET. Remélem jól fog sáfárkodni ezzel az utibatyuval.
A mérleg ezzel kerül egyensúlyba! Nekem egyensúlyban van!
