Vasárnap este véletlenül átkapcsoltam a Szólás szabadságára az M1-en. Most épp egy riport kezdődött, a címe keltette fel a figyelmemet: Itthon otthon van/ munkavállalás külföldön.
A műsorvezető épp a bevezető szövegét mondta:
”…..egy nemrég elkészült felmérés azt mutatja, hogy a magyarok egy része kipróbálná magát Nyugaton. Ott keresné boldogulását. Az ok, több pénz, magasabb életszínvonal, no és az, hogy elegük van a hazai politikából.Persze nyelvtudás híján csak töredékük találna munkát. Kérdés az is, hogy akik elmennek, hazajönnek-e vagy sem.”
Majd lejátszottak egy riportfilmet, melyben először végzős orvostanhallgatók mondták el - szinte egybehangzóan - véleményüket a külföldre menési szándékukról.
Na itt kezdett érdekelni a dolog. Muszáj két dolgot leírnom ezzel kapcsolatban.
Idézek két véleményt:
„Valahol nem is érezném jogosnak, hogy a kiszámolva a 12 félév alatt, plusz a rezidensképzés alatt belém ölt rengeteg millió Ft-ot úgymond egy hátizsákban kivigyem magammal…….Ha külföldre viszed ugyanezt a hátizsákot, akkor ott igenis abban egy potenciált látnak, ott azt látják, hogy neked ez a hátizsák ez nagyon jó alapot nyújt, látják azt, hogy belőled mennyi mindent lehet kihozni. És nagyon jól tudják azt, hogy ehhez nekik is mennyit kell hozzátenni. Csak az a különbség, hogy ők hozzá is teszik ezt”
„Alapvetően külföldre szándékozom menni. Ennek pusztán anyagi okai vannak.
Két év múlva kezdő orvosként 90 ezret fogok keresni, ami 40 ezer Ft-tal több mint a jelenlegi, ami így kb. a jelenlegi lakás, amiben lakom, annak a rezsije el is fogja vinni. Most már csak a külföldben gondolkozom.”
Hát azért mindenben nem értek egyet a fiatalokkal. Vannak szakmák, amelyekre a megállapításaik biztosan igazak. De én úgy látom, hogy a fiatalok – és a kicsivel idősebb korosztály is - csak a magyar viszonylatban lényeges keresetkülönbséget látja. Azt, hogy a megélhetés költségei is a sokszorosa a hazainak, azt már jóval kevesebben említik meg. A hátizsák sem stimmel, mert számos ismerősöm van, aki külföldön, diplomásan, 3-4 nyelvtudással a tarsolyában sem kap a végzettségének megfelelő munkát. Külföldön KÜLFÖLDI vagy, és ma minden ország küzd a munkanélküliséggel, sokan (Anglia, Spanyolország, Németország…) a bevándorlással. Sokkal hamarabb alkalmaznak lényegesen kevésbé kvalifikált hazai munkaerőt, mint külföldit. Mi kint még mindig az olcsó munkaerő kategóriába tartozunk!
Volt a kisfilmnek még egy részlete, ami szintén megfogott. Ime:
„Nem csoda, hogy ezekkel a kilátásokkal nem túlzottan optimisták a különben kivétel nélkül elhivatott fiatalok. Apropó, optimizmus. Amit most látnak, az, az Európai Unió optimista térképe. Látják azt a sötét foltot? Az Magyarország. Egy 0-tól 10-es skálán csak mi értékeljük 5 pont alá a középtávú jövőnket Európában. A világ optimizmusának térképén csak egy sötétebb folt van Magyarországnál, látják? Ott Afrikában az Egyenlítőtől délre, az ott Zimbabwe. A Gallup által vizsgált 153 országból mi a 152. helyen végeztünk derűlátásból. Az általános pesszimizmus ellenére mégsem árasztották el a jobb hangulatra vágyó magyarok Nyugat-Európát. Az uniós csatlakozás óta eltelt öt év alatt becslések szerint 130 ezer magyar fordult meg az európai munkaerőpiacon. Közülük nagyjából 36 ezren már soha nem jönnek haza, mert megtalálták a számításukat. A többiek néhány hónap vagy év után visszajönnek”
Na hát ez az! Jövőkép nélküli ország lettünk, szép eredménye ez a húsz éves demokráciánknak. Aztán ott a másik nagy gond. Ma már mindenkit felvesznek- még a kettes tanulót is – az egyetemek vagy főiskolák. Van 77 magyar egyetem, kitudja hány főiskola, két tannyelvű képzés középiskolában, 0. nyelvi év bármely középszintű oktatási intézményben, és mi a végeredmény: dőlnek ki a pályakezdő fiatalok használható nyelvtudás nélkül, és válnak állástalanokká. Munkahelye szinte már csak annak van, akit a protekció behelyez valami pozícióba.
De idézek még valamit:
Kopp Mária mondta a műsorban (egyetemi tanár, SOTE Magatartáskutatási Intézet):
„...a legszorongóbb, legbizonytalanabb ország vagyunk, bizonytalanságkerülés nálunk a legmagasabb az összes vizsgált ország közül..”
„..itt volt Hofstede professzor, aki ugyanezt vizsgálja, azt mondta, hogy nagyon nagy jogbizonytalanság. Tehát az emberek nem érzik úgy, hogy akár orvosként, akármilyen területen dolgozó emberként biztosak lehetnek a jövőjükben, hogy a jog előtt biztonságban vannak…”..de nemcsak az anyagi, hanem legalább ilyen fontos azok a társadalmi körülmények, amik között ő nem tudja a hivatását megfelelően gyakorolni, mert egyszerűen, ha egy idős beteget kezel egy orvos, akkor azért esetleg fegyelmit kap, mert ezt úgy előírják, hogy már nem szabad.”
Mv.: - Ezt most komolyan mondja?
K.M.: - Ezt egész komolyan, tudok ilyen esetről, amikor fegyelmit kapott ezért egy orvos.
Na itt alig hittem a fülemnek. Aztán eszembe jutott apukám, meg a kórházba töltött két hete. Az infuzión kívül semmit nem adtak neki, egyre rosszabb lett az állapota, kiütéses lett a pelenkától, a nővérek semmit nem csináltak, ha nem szóltunk, akkor a kakás pelus akár egész nap is rajta lehetett felőlük. Ha szóltunk, akkor meg hisztiztek, hogy két perc múlva úgyis ugyan olyan lesz mindene, és ők meg nem fognak körülötte ugrálni. Arra mintha senki sem gondolt volna, hogy egy 90 éves ember magatehetetlenül, kiszolgáltatva másoknak, ezt nem tudja elviselni. Ezt a megalázó bánásmódot kortól, nemtől függetlenül senki sem érdemli meg! A doktornő olyan gyorsan elkezdte bizonygatni nekem, hogy jól van a papa és majd még javulni fog, azaz vigyem haza, hogy az már feltűnő volt. Egy agyi érkatasztrófa nem gyógyul egy hét alatt… Egy hónap múlva meghalt.
Hát ezek szerint azért volt mindez, mert a magyar egészségügyben ma az idős betegre már nem éri meg költeni. Gond a nagy gondban levő államnak. Ha beteg, az kerül sokba, ha nem beteg, akkor meg a nyugdíja kerül pénzbe. Teher, ergó a terhektől meg kell szabadulni. Felháborító!
Pláne ha ezt szembeállítjuk az állami vállalatoknál kipattant botrányos végkielégítési és fizetési összegekel. Ott közpénzből milliárdok mennek „ szuper tehetséges vezetők” zsebeibe. A vállukra nehezedő nagy felelősség miatt, amit aztán az első pillanatban elhárítanak, „nem tudtam róla” kijelentéssel. Mert azokat meg kell fizetni, meg a politikusokat is. Szóval mindazokat, akik tehetnek arról, hogy nem csinálunk semmit a felemelkedésünkért, a felborult értékrend megváltoztatásáért, az oktatás színvonalának javításáért, az egészségügyért. Ha be akarnak zárni egy iskolákat, azonnal tüntetni kezdenek. Ha kihasználatlan vonat vonalakat akarnak bezárni, azonnal felháborodva sztrájk lesz a MÁV - nál, és sorolhatnám. Csak és kizárólag azzal nem értünk egyet, amivel egyet kellene érteni, csak azon nem változtatunk, amin nagyon kéne. Várjuk a sült madarat, hogy berepüljön a szánkba.
Teljesen egyetértek a műsor másik vendégének, Miszlivetz Ferenc egyetemi tanár, a Társadalom és Európa Tanulmányok Intézete igazgatójának az összegző véleményével:
„Az ország optimistább lenne, ha volna egy jövőkép, ha volna perspektíva a fiatal hallgatók előtt, akik most végeznek, akkor abban volna fantázia, hogy akár 5 évig vagy 6 évig is külföldön dolgozzon, és hazajöjjön. A pénzével, a kapcsolati tőkéjével, a tapasztalataival, és itthon erősítse akár az orvostudományt, akár a társadalomtudományokat, bármit, amit éppen csinál, a mérnöki tudományokat. Ez a gondolkodás is hiányzik. Tehát, én attól vagyok most ebben az elmúlt néhány évben - nem pesszimista - megijedve egy kicsit, hogy a 90-es évek elején még a hallgatóimnak a többsége szinte követelte, hogy szervezzük meg neki az Erasmus-programokat: és tanár úr van már? Arról volt szó, hogy mehetünk? Az elmúlt két-három évben meg azt mondjuk, hogy inkább nem, az olyan drága az az ország. Tehát ez egy ilyen elbizonytalanodás, az inkább maradjunk itthon, majd csak lesz valahogy. Na most ez az országnak a halála. Mert hogyha egy mostani energikus generáció itthon leül, magába fordul, akkor nem lesz utánpótlás. Szerintem itt a legnagyobb felelősség nyilvánvalóan a politikai osztályon van. Tehát, hogy ez a rettenetes állapot, ez a rettenetes érzület, ez megszűnjön, ezt nem lehet csak a fiatal generációkon számon kérni.”
Kár hogy ma ott tartunk, hogy a sajtó locsogásának tekintenek egy ilyen riportot.
Az ég világon semmi sem változik meg ettől! Pedig nagyon itt lenne az ideje!!!!!!
