Engem mindig is nagyon erősen foglalkoztattak a gyereknevelés kérdései. A gyerek felnőhet úgy is mint a dudva, és lehet példaértékű is egy család szellemisége. Sajnos  egyre jobban azt érzékelem, hogy komoly gondok vannak az emberek fejében. Amikor én a gyerekkoromat éltem, még voltak szabályok, elvárások, követelmények, követendő példák. Ahogy nagyszüleink és szüleink is másképp nevelték a gyerekeiket, más felfogásban, más körülmények és lehetőségek között, úgy mi is sok-sok dologban más gyereknevelési elveket vallottunk magunkénak. Azt azonban hiszem, hogy egy szülő azt a morális értékrendet, amit őseitől kapott, azt tovább kell adja. Vannak szabályok, az együttélésnek vannak normái. Ezek óhatatlanul változnak, és két ember összekerülésével kell, hogy csiszolódjanak is. Aki ezt tagadja, az a káosz híve. Azért is írom le a véleményemet erről a kérdésről, mert nap mit nap szembejön az emberrel számtalan megmagyarázhatatlan szülői magatartás, és mintha a józanész hiányozna belőle.

.A „minden úgy legyen, ahogy a gyerek akarja” nevelés véleményem szerint igen gyorsan megmutatja abnormális voltát. Egy gyerek számára a szeretet a legfontosabb, de nem a majomszeretet. A neveléséhez az semmi képen nem tartozhat hozzá, hogy nem mondunk NEM-t neki, mert attól lesz jó anya az anya. Nem állítunk korlátokat a határait feszegető kisgyermekkorban elé, mondván még kicsi, úgysem értené. A korlát nem feltétlenül jelenti a korlátoltságot, mint ahogy a szabadság is sokszor csak szabadosság. Ha hisztizik, nem baj, majd kinövi, és amúgy úgyis abbahagyja, ha engedünk neki, előbb utóbb ezért ráhagyjuk a dolgokat. Elvárjuk, hogy játsszon a tízmillió játékával, de nem tanítjuk meg játszani. Igaz ezt már magunk is elfelejtettük, de nem is nagyon vágyunk rá, mert strapás gondolkodni, és mindig és mindig új dolgokat kitalálni a játék során. Az a szülő, aki kihagyja a gyerekkel való önfeledt játék örömét, nem is ismeri meg a gyerekét soha. A játék közben lehet a gyerekkel legjobb és a legbensőségesebb kapcsolatot kiépíteni. Tudom, hogy sokkal jobb olvasgatni, a fotelből nézni a magában játszó gyereket és elolvadni attól, hogy de szép is ez a gyerek.Okosan és önfeledten játszani sok felnőtt már nem tud. Kötelsségből pedig nem lehet játszani. Aztán azért vesznek még újabb és újabb kütyüt - mütyürt, mert hamar ráun a már meglévőkre. A kocsiban utazásra játéknak alig nevezhető marhaságokkal biztosítják be magukat, hogy alkalom adtán legyen mit hátradobni a bömbölő kölöknek, hogy egy kis időre újra csend legyen. Sétára úgy indulnak, hogy a gyerekkocsitól a kedves mamáig karácsonyfa kinézetű minden, ahova akasztható, fektethető, betuszkolható valami, oda begyűrnek a gyerek kívánsága szerint bármit, mert elhangzik az” Azt is, azt is vigyük” utasítás. Semmit nem hagynak abba, amikor azt kell, hanem akkor, amikor azt a gyerek akarja, vagy kikényszeríti. Igaz, ettől mindenki tajt kivan, de „mi jó szülők akarunk lenni, első a gyerek”.

 Aztán a mai gyerek akkor fekszik, akkor mosdik, amikor akar. Ha hiszti közben csomókban tépi ki a haját, akkor sír az anyuka is vele együtt, a legtöbb szülőnek nulla fogalma van arról, hogy mit is csináljon vele. Legtöbben menekülésre fogják a dolgot, eltüntetik a toporzékolót a publikum elől, mert milyen ciki már, hogy más is látja. Miért is? Ha ez életkori sajátosság, akkor semmi különös sincs benne, ha idegenek előtt tör ki a hiszti. Vagy mégiscsak van némi probléma????

Véleményem szerint a 2 éves, a nyiladozó értelmével és a dumás kedvességével már sok mindent megért, de azt nem, hogy elvárjuk tőle, hogy tartsa be az ígéretét. Az ajnározás és az értelmetlen kényeztetés rendszerint nem a gyereknek, hanem a környezetnek, az ismerősöknek szól. Nem akarunk lemaradni! Zajlik a verseny, a ki ad többet a gyerekének.Nem ritka, hogy a 2 éves gyereknek BULI van a szülinapján, amikor a gyerekek gyakorlatilag szétdúlják a lakást, a szülök meg tapsikoltak, hogy mennyire aranyosak. A 6 évesek már alvó partit tartanak. Nem értem mi ez? Alszunk, vagy traccsolunk a barátnőkkel az ágyban, közben párnacsata, vagy csak ugrálunk az ágy tetején, vagy rohangászunk a lakásban éjfélig, felcipelve a szobába kajától az üdítőkig mindent? Akkor meg mitől alvó parti ez? De nagy sikk az tuti, nem gyerek az, akinek a barátnői, barátai még nem jöttek át egy egy éjszakára. Van olyan gyerek a környezetemben, aki 2 évesen kétkerekű biciklit kapott kis oldalkerekekkel. Igaz rákérdeztek a szülők a bölcsiben, hogy a dadus mit gondol, az meg ráültette a kölköt a nagyok bicajára, és lám nem esett le. Akkor meg mi a gond, vegyünk egyet. Tolni viszont nem akarják, éppúgy, mint ahogy nem játszanak legtöbben a gyerekkel a játszótéren sem. Nap, mint nap látom, hogy a gyerekek unatkoznak a játszótéren, hinta, mászókázás, ücsörgés a homokban, miközben az anyukák traccspartija zajlik a partvonalon. Mert gyereknek gyerek a társa??? A jobbak arra vetemednek, hogy leülnek a homokozó szélére, és ott ülnek hallgatagon, vagy folyamatosan biztatják a kölköt, hogy játsszon egyedül a homokozóba berakott száz játékkal. Ami végkép kiüti nálam a biztosítékot, az azoknál a mondatoknál kezdődik, hogy „semmire sincs időm, mert a gyereket szórakoztatni (mit jelent ez?) kell.” Nem, a gyereket nem szórakoztatni kell, hanem foglalkozni vele. Óriási a különbség!!!!

A másik játszótársnál tett látogatással az aznapi szórakoztatás kipipálva. A bölcsiből,oviból a gyereket úgy hozzák el, hogy előtte bevásárlás és egyéb teendők elintézve, mert ha együtt mennének, akkor a fél pultot berámolja a gyerek a kosárba, és naná hogy semmi nem kerül vissza a polcra, mert akkor kitör a hiszti. Otthon nem a gyerek rámol el, a lakás gyakorlatilag használhatatlan a százfelé dobált gyerekjátékoktól. Anyuka úgy főz, hogy a pólyás gyerek a hasára kötve, a másik kicsi mellette, a széken állva matat a konyhapulton. Agyrém! A gyereknek nem a konyhában a helye.

Amikor én gyerek voltam legalábbis ez nem így volt. Amikor az én gyerekem kicsi volt, akkor sem ez volt a normális. Még létezett, és igen jó szolgálatot tett a járóka, a nagyobbaknak a szobája ajtajára a kis rács. Ja hogy ez ma is van, csak nem használják? Miért is nem? Mert a gyerek már pár hónaposan sem képes egyedül maradni? Mert ahhoz van szokva, hogy valaki folyton folyvást őt babusgassa? A kisbabakor eleje valóban arról szól, hogy a gyereknek minden szükségletét ki kell elégíteni, mert ösztönlény. De ahogy nő, úgy változik és ismeri fel a világot és saját lehetőségeit. A lehetőségeknek azonban mindig korlátai is vannak. Nem lehet bármikor bármit tenni, mert egyszerűen az emberi szervezet sem tűr el bármikor bármit. Ahogy nem nyúlunk a konnektorba, épp úgy nem zsírkrétázzuk össze a szoba falát sem. A gyereknek és a szülőnek épp úgy szüksége van alvásra, nyugalomra, mint beszélgetésre vagy játékra. Nem jó, ha egy 4-5 éves gyerek álladóan a szülői ágyban alszik, mint ahogy az sem, ha a terhek a szülők között nem oszlanak meg. Anyuka a robot, apuka meg elmegy reggel és hazajön este, mert ugyebár valakinek el kell tartani a családot.

Akkor most kanyarodnék vissza ismét az első mondatomhoz. Igenis kellenek szabályok, napi ritmus, elvárások a gyerek felé is. A szülő nem robot. Eleink 5-6 gyereket neveltek fel úgy, hogy teknő volt, gyúrták a tésztát stb., és három műszakban dolgoztak mindketten. Sokszor elgondolkodom, hogy mégis normálisabb gyerekeket neveltek fel, mint manapság sok „okos” szülő.

Egy gyerek megérkezése a családba nem jelentheti a korábbi értékeink teljes sutba dobását. Épp elég, ha kis időre az életritmus megváltozik.

Ahol nem ez a módi, ott gond van, méghozzá komoly gond a neveléssel, az elvekkel. Általában az a tapasztalatom, hogy ezek a szülők gyereket akartak ugyan, de elfelejtettek felkészülni a feladatra. Azaz a korábbi elképzelésük szerint erre nem is kell, mert a baba az csak eszik meg alszik, a többi meg jön magától. Ha ez így van, akkor mitől hisztizik, mitől mond ellent, mitől eszik, vagy épp nem eszik, miért nem akar egyedül aludni, játszani stb. A problémákat a szülőnek kell megfejtenie. Kiderül, hogy mégis csak gonddal jár egy gyerek, a kicsi gyerek kis gond, a nagyobb nagy gond. És még nem is tartunk az iskolánál. A minap láttam egy riportot az iskolakezdés költséges voltáról. A stúdióba bevittek egy csomó felszerelést: táska, tolltartó, stb. a riporter meg akarta tudni, mi az átlag, ill. melyik az a tárgy, amit a legtöbben megvesznek. Nagyjából az volt a válasz, hogy nagyon fogy a 30 000 ezer forintos iskolatáska, amiben van tolltartó, fényvisszaverő háromszög, üres tornazsák, és még egy pár haszontalan apróság ( pénztárca), és rajta van a Hallo Kitti felirat a lányoknak,  a fiuknak meg a mittudoménmi. Agyrém!

Meggyőződésem - és nem azért mert Ranschburg Jenő szavain nevelkedtem , hanem mert józan paraszt ésszel is beláthatónak gondolom-, hogy adni csak úgy lehet, ha az ember kap is. Pénzzel nem lehet szeretetet venni. Aki 2 évesen zsarolja a szüleit, azok meg várják, hogy majd kinője akarnokságát, az a  gyerek a kora előrehaladtával vajmi keveset fog tudni az együttélés normáiról, az igaz családi lékkörről. A gyereknek bármilyen életkorú is, mindig mindet el lehet és kell magyarázni, csak az ő nyelvén kell megtenni azt, és mindig következetesen!!! Az engedékenység a következetesség ellenfele! Következetesnek és kitartónak lenni, ez a legfáradtságosabb dolog a világon, de  - mivel kipróbáltam- csak azt tudom mondani NAGYON MEGÉRI! A többi csak majomszeretet!