MEGHALT ÉDESAPÁM!
Nincs szó arra, hogy leírjam mit érzek. Hiába tudja az ember a visszafordíthatatlan tényt, hiába érzi úgy, hogy felkészült a halálra, amikor mégis elragad valakit a szeretteink közül, az váratlanul ér.
Szombaton reggel, amikor egyedül voltam nála, akkor bekövetkezett az a kicsi javulás, ami minden, a halála előtt lévő embernél – mondják – megtörténik. Magánál volt, beszélni és nyelni már nem tudott, levegőt is alig - alig kapott, de a szemei „sírtak”, „hálálkodtak” és „ szeretetet sugároztak”. Minden erejével, ami még maradt megszorította a kezem, én meg az övét. Megsimogattam beesett arcát, és utoljára mondtam neki:” Ugye tudod mennyire szeretlek”.
TUDTA ÉS KIÜLT A NYUGALOM AZ ARCÁRA! Én meg alig tudtam visszatartani a könnyeimet, csak néztük egymást és ő búcsúzott.
Tudom, érzem és biztos vagyok benne, hogy nem csak tőlem búcsúzott el. Magában mindenkitől elköszönt, mindenkitől bocsánatot kért, ha volt miért, és mindenkinek ezerszer elmondta volna, hogy szeretlek, nagyon szeretlek!
Hétfő délután bementem hozzá, hogy egy kicsit vele legyek. Mert már csak vele lenni lehetett, hisz már nem tudta érzékelni maga körül a világot. Ez volt az utolsó simogatás és az utolsó puszi amit adhattam neki.
Este hat órakor halt meg, akkor, amikor én épp az intézet előtt jöttem el a kocsival, és ép azon hezitáltam, megálljak-e még egy pillanatra nála……
És akkor megállt a szíve. Már nem bírta az életet.Elfogyott minden szó, elfogytak a gondolatok. Elment, hogy soha többé ne ébredjen fel, hogy végre az igazak álmát aludhassa minden fizikai gyötrelmet letéve, nyugalomban és békességben.
Küzdök, hogy megbirkózzak érzéseimmel, a ki nem mondott vagy kimondott szavakkal, a hiányával, a hiányzó szeretetével.
Peregnek gyerekkorom filmkockái, az életünk, az élete…..Nehéz, küzdelmes, hosszú és szép élete volt.
A szegény család, a sok testvér, a sokáig munkanélküli apa, az erős anya, a kárpitos inasévek, a háton cipelt rekamiék és fotelek, és katonaság, háború, a legjobb testvérének, Miklósnak az értelmetlen halála….. ez volt a gyerekkora, a fiatalsága. Küzdés, munka, család! Kemény embert faragott belőle!
Jött '56, ami elvitte Canadába az összes testvérét, csak Ő maradt a családjával itthon. Jött sok küzdelmes év,sok betegség, sok - sok újrakezdés, de mindíg volt ereje felállni, tovább csinálni....
Aztán felépítette Akarattyát: A MINDENÉT, ahol jól érezte magát, ahol kiteljesedhetett, ami az ővé volt. Ő hozta létre saját két kezével és erejével. Ott megnyugodott, ott pihente ki magát lélekben, de csak lélekben, mert amúgy mindíg dolgozott. Szépítette építette a házat, gondozta a kertet. És csodás éveket töltött együtt imádott unokájával. Ez volt az Ő igazi élete.
90 év az KILENCVEN ÉV! Ebből 61 év együtt édesanyámmal! Szereteben, bolgogságban küzdötték végig az együtt töltött éveket IGAZI TÁRS-ként, és kitartottak egymás mellett, mégha sokszor nehéz volt is. Ez az igazi holtodiglan- holtomiglan.
Én sokat köszönhetek édesapámnak: Ő volt az az erő, ami példaértékű a számomra. A szeretete és a segítőszándéka, amit mások felé tanúsított, még akkor is ha ritkán kapott érte jó szót, vagy egy köszönömöt.
Édesapám! Most már nyugodtan kárpitozhatsz ott fent, ahogy azt itt öreg emberként oly sokszor megálmodtad éjjelente.
Az élet nem adta meg neked azt, amire oly nagyon vártál: ott lenni imádott unkád esküvőjén. Én megigértem neked, hogy elviszlek.
El is viszlek a szívemben! Ott leszel velünk te is!
Csak az hal meg, akit elfelejtenek, akit szeretnek az örökké él!
Nyugodj békében egy szép és hosszú élet után.
