Amikor fiatal voltam és életemben először eljutottam „nyugatra”, meglepő élmény volt látni egy lényegesen fejlettebb, gazdagabb polgári világot. Ma is erősen él bennem az az élmény amikor 20 nap után visszaérkeztünk az akkori Csehszlovákiába. A városka, ahol megszálltunk sötét volt és sivár, a kirakatok szegényesek, az utcák koszosok, a házak málladozó vakolatúak. Nyomasztó érzés volt ez a kontraszt a két világ között. A között, ahol voltam, és ahova visszatértem. Aztán megszűnt az a világ, lett világútlevél Mindenki ment ahogy csak kedve, pénztárcája vitte vagy engedte, csak épp a hátárnál, mintha visszavedlettek volna az emberek régi begyepesedett mivoltukba. A szemetet ugyan úgy eldobálták, mint régen, és egyre gátlástalanabbul tapostak át a másikon, ha azt érdekeik úgy kívánták. Sokáig élt bennem az a remény, hogy utazni nem csak ezért kell, mert a világ gyönyörű, hanem mert a más kultúrákat meg kell ismerni ahhoz, hogy különbséget tudjunk tenni számtalan felfogás, életvitel, szokás között, és hogy megtanuljuk értékelni és tisztelni a másságot, legyen az rosszabb, vagy jobb a miénknél. Miért jutott ez most az eszembe?
Az élet úgy hozta, hogy az idén Magyarországot és Szlovéniát jártuk be családommal és spanyol vejemmel. Meglepő tapasztalatokat szereztem, és nem egészen a mi javunkra billent a mérleg. Mintha visszarepültem volna 40 évvel ezelőttre.
Ime:
Az egykori Jugoszláviába nem jutottam el. Egyetlen egyszer jártam Bled és Maribor környékén, így várakozással voltam- voltunk mindannyian – az útra. Mondhatom, hogy meglepetés volt amit láttunk. Gyönyörű tájak, tisztaság, rendezett kisvárosok, csodálatosan felújított épületek, figyelmes, barátságos emberek Maribortól egészen Portorožig. Egy élettel teli, gyönyörű Ljubljana, ahol a belváros, a minden este nyüzsgő, benépesülő folyópart, a kis kávézók lenyűgöztek, Vagy említhetem akár a postojnai cseppkőbarlangot is, ahol a fő látványosság a gyönyörű cseppkőbarlang megtekintése után a barlang körül is olyan élet van, hogy marasztalja a turistát. A malac sütés, a jó kiszolgálás, a festői környezet, a tisztaság elbűvölt. De jártunk Bohinjban is, a Julia Alpok lábánál. Festői tájak, a kristálytiszta tó és sehol egy szemét, gondozott rendben tartott környezet. NEMZETI park csupa nagybetűvel.
Az egész ország autópályán bejárható, az utak jók, az autópálya megfizethető áron van. Számtalan helyen ingyenesen lehet parkolni Az árak ( szállás kaja stb) teljesen elfogadhatóak, és nem volt egyetlen szállásunk sem, ahol kivetni valót találtunk volna, pedig nem a luxus szállókat részesítettük előnyben. De a legmeglepőbb az ország múltjával való találkozás volt számomra. Nem dobták el mint szégyelleni valót, hanem azt mondják, nézd ezt is megéltük. Van Tito Múzeum, Lenin utca és sok más: Nem zárták be a szobraikat egy múzeumba, és valószínűleg nem töltöttek éveket azzal, hogy ki volt besúgó és ki nem, kit kell kártalanítani is kit nem. A függetlenségükkel egyidejűleg lezárták ezt a kort és előre néztek. Nekem ez nagyon meglátszott az országon bármerre jártunk. Jobban csinálni, mint addig volt. Szépíteni, megőrizni és építeni. Most fordult elő először, hogy szinte észre sem vettem a hazafelé tartó úton, hogy átléptünk Ausztriába.
Na akkor most nézzük, mi fogadott itthon.
Alig 6 évvel ezelőtt nyaraltunk a férjemmel Lillafüreden. Szép volt, tetszett. Most visszamentünk, és örömmel akartuk megmutatni vejünknek, milyen szép részei vannak hazánknak. Hát a látvány sírnivaló volt. Már a felvezető úton és a szálló környékén is gyanút kellett volna fogni. Az út olyan kátyus, hogy nyugodtan kitehetnének egy táblát: Autóval ne közelíts! A kisvonat jár, de minek. Sajnos mi fel is mentünk vele Garadnáig. A patak a tavaszi áradásokban nagyon nagy károkat okozott. Vitt mindent, töltést, utat, fákat. De hogy ennek minden nyoma a mai napig is büdösen, piszkosan, széttörve, homokzsákostól együtt látható legyen….na itt már értetlenül álltunk a dolgok felett. A kisvonatot úgy ahogy közlekedésre képessé tették, és a turistáktól a kemény viteldíjat el is kérik. De a végzett munka már nem tetszett. Helyenként úgy vannak odadobálva a töltést megerősítő kövek, hogy csodaszámba megy, miként bírták el a vonatot. A fel nem használt anyagok az út szélén ott hagyva. De felértünk Garadnára , ahol óriási tábla hirdeti, hogy a fent épülgető faházak Európai Uniós pénzből micsoda óriás bővítést fognak a kisvonat végállomáson majd eredményezni. Ez lenne itt a legfontosabb feladat???? Az építkezésen egy lélek nem volt (nem hétvége volt), rendetlen és szét dobált minden. A múzeum zárva. Elindultunk az országúton lefelé, mivel a patak menti erdei út nem járható, annyira vizes. A patak is, és a partja is tele van szeméttel, üveg,nylonzacskó, gatya, papír, letört faágak…..Az országút szélén másfél méteres gaztenger. Az áradás nyomai az úton végig siralmasak. Beszakadt útszélek, lógó korlátok, elmosott összetört fahidak. Az út mentén sok helyen voltak tűzrakó helyek kis padokkal.Ezek ma gaztenger áldozatai. A néhány éve még óriási lapulevelekkel gazdagon tarkított gondozott táj ma egy őserdő, elhanyagolt és helyenként büdös. A lapulevelek olyanok, mint amit tűzvész pusztított ki. A homokzsákok felszedését is elunták, mert néha 6 darabba, vagy pár száz méterrel arrébb újabb tucatba botlik a turista. Miért? A pisztrángtelep zárva, a Fazola kohóval szembeni gépgyári kiállítás kapuján lakat. A Hámori tavat elérve rámerészkedtünk a tavat körülvevő sétaútra. Ez időnként komoly akadálypályává változott. mert öles vastagságú, útra dőlt fák alatt kellett valahogy átkúsznunk, hogy tovább mehessünk. A tó szinte alig látható a sűrű kusza növényzettől. A tóba is több helyen gyökerestől bedőlt óriási fák láthatók. A padok megrongálva, vagy egyszerűen csak az ülőke tartó oszlopaik meredeztek ki a földből. Sírni valóan elcsúfult, elhanyagolt környezet, pedig egy ilyen különlegesen szép természetvédelmi terület nem ezt érdemelné.
Na és akkor itt szokták mondani, jaaaa nincs pénz. Nem értem. Mást sem hallani hogy „fent tartható turizmus”, meg hogy "Budapest centrikusság" megszüntetése stb. Ha ehhez hozzá vesszük, hogy Miskolc és észak-kelet Magyarország környéke vezető helyen van a munkanélküliségben, akkor tényleg nagyon nem értem, mi folyt itt az elmúlt években. Én nem hiszem a látottak alapján, hogy nincs munka. Sokan napszámból élnek. Miért gondoljuk, hogy a közmunka rosszabb? Miért gondoljuk, hogy a segély jó? Miért nem teszünk semmit, hogy Magyarország egy kiemelt turistaközpontja, az útikönyvek által ajánlott célpontja ne ilyen állapotban legyen? Ha nincs pénz a benzinre a fűnyíróba akkor van kasza. Már rég feltalálták! A szemetet is össze lehet szedni. Sőt, talán nem kéne eldobálni.
A vízesést látva, már sírhatnékom volt. A legfelső szintről, ahol már látni a vízesést, visszafordultunk. A kőpárkányon 4 földdel teli virágláda csúfondároskodott virág nélkül, a vízesés kis tavában meg virított a szemét és a sok fagally. A Szálloda környéke sem volt szépen felvirágozva. A parkja ugyan szépen gondozott, de a szálloda elött óriás tábla állítja meg a kirándulót, hogy ne merészelje megpróbálni körbejárni, neki ugyanis semmi keresnivalója a parkban. Az a terület kizárólag a szállóvendégeké. A Kastélyszálló árai kétszerese a szlovéniai legdrágább szállásunkénak. Igaz itt van ingyen wellnes, de vajon ezért megéri Lillafüredre menni nyaralni? Ma lassan ott tartunk, hogy van a Kastélyszálló és ennyi. Pedig az egykor gyönyörű környezet miatt lett kastélyszálló és nem fordítva. Arról már ne is beszéljünk, hogy a szálló mellett max. bodegákat lehet találni, gagyi holmikkkal és drága ételekkel. Egyszerűen nem értem, hogy tud egy ilyen szép vidék ilyen rövid idő alatt ennyire lepusztulttá változni?
De nem ez volt az egyetlen dolog országjárásunk során, amin megütköztünk.
Tokaj és környéke tájilag szép. Tokaj egyetlen, turisták által látogatott utcája rendben van. Az már kevésbé, hogy amúgy világörökség részévé minősített területen a borpince látogatás egy turistáknak „megcsinált” borpince megtekintését jelenti- amúgy szép, egy darab folyosójával és lovagtermével-, ahol fényképeken megmutatják a borkészítés lényegét. A borkóstolás -6 féle borból 1 dl – mellé négyünknek kínáltak összesen 6 darab pogácsát! Már régen kijöttünk a pincészetből, amikor megtudtuk, hogy van olyan lehetőség is, hogy felvisznek a szőlőbe, hogy megismerd a szőlőfajtákat. Mennyivel egyszerűbb és szimpatikusabb lenne, ha ezt ott helyben felkínálnák, majd eldöntöd, akarod-e vagy sem. Egy ilyen borpince látogatás Spanyolországban a szülőtőkénél kezdődik és a teljes bortermelési folyamat helyszíni bemutatásán (nem fotókról) át tart a borkóstolásig. Mi még itt nem tartunk világörökség ide vagy oda. De ott igen, hogy az úgy nevezett bormúzeum 2 db szobájáért, és a falakon elhelyezett interaktív felvilágosításért 400 Ft/fő belépő díjat kelljen fizetni. És ezzel nagyjából ki is merültek Tokaj látnivalói. A főutcát elhagyva, málló vakolatú házak, kihalt utcák, üres- kiállító teremként modern festők képeit bemutató templomok és méreg drága belépő mellett egy üres zsinagóga az össz látnivaló.
A harmadik csalódás Ópusztaszeren ért. Igyekszem sietve hozzátenni, nem a park kiépítettsége okozott csalódást. Ópuszatszer sokat változott, fejlődött. Úgy töltöttünk el egy teljes napot benne, hogy még simán lett volna mit megnézni, és több dolog mellett csak elrohantunk. A felújított körképről pedig bátran állítom, egyedülálló a világon. A környező kis falvak is mesésen néznek ki. Virágosak, tiszták, üdék. Amivel gond volt az a park szolgáltatása. Az ugyanis nem létezik. A bejárat mellett van egy darab bódé, ahol étel ital kapható. A másik bentebbi büfé üzemen kívül volt, azaz zárva. A bódéban két leányzó gyürkőzött a feladattal. Sorszámokat osztogató és a pénzt kezelő lány mellett a másik lány három fritőz segítségével próbálta a tőle telhető legnagyobb „gyorsasággal” előállítani a mirelitből készült lángost, a hamburgert és a hot dogot. Mert ugyebár ezek tipikus magyar ételek. Volt még egy- két készétel ( mirelit, melegíthető verzióban előadva), bővítendő a választékot. Emellett ihattunk por „kapucsinót” és német „hig” kávét.Ez a kínálat Ópusztaszeren a MAGYAROK TÖRTÉNELMI EMLÉKPARKJÁBAN. Itt javában kellene sütni az ökröt, bográcsban szabadtéren főzni a gulyást, sütni a kürtöskalácsot stb. Nem értem miért éri meg ugyanez a Vörösmarty téren karácsonykor az árusoknak és miért nem éri meg Ópusztaszeren. A bódé biztosan nyereséges, amolyan szocialista módon: ez van, tehát mindenki ezt veszi, és kivárja, míg a sorszámát kiabálják. Vályúhoz elvtársak!
Mintegy 40 évvel később – és húsz évvel a rendszerváltás után- utazgatva én még mindig a régi értetlenséggel állok sok dolog előtt. Lassan rá kellett jönnöm, hogy a bezártságot felváltó szabadság nem hozott szemléletváltozást, és nem is igazi szabadság csak szabadosság. Nem csak eldobjuk a szemetet, hanem újratermeljük! Lassan ez lesz az egyetlen nemzeti "kincsünk". Parlagfű, gaztenger és szemét.
Még mindig várjuk a sült galambot, és nem veszzük észre, hogy nemzeti értékeink tönkre mennek, vagy hogy mennyire kicsi változtatással óriásit léphetnénk előre. Talán túl sok hozzá nem értő "okos" van neki nem való poszton. NEM MINDEN A PÉNZEN MÚLIK!
Itthon láss Csodát!
